Harmadik fejezet

A Nap első pírja erőtlenül tűnt fel az őszi égbolton; sugarai még nem értek el mindenhová, amit a sötétség birtokolt, de a reggel megkérdőjelezhetetlenül megkezdődött. A Gateau Madeleine tiszta, terebélyes üvegablakain megcsillant a fény és rávetült az üzlet mozdulatlan csendéletére.

A kanapén fekvő férfi a meleg érintésére az arcán felszusszant és felemelte pilláit.

A hely, a berendezés első látásra nem volt ismerős, de pár pislantás után minden helyreállt elméjében, ami a tegnap estét illette. Egy pillanatra visszahunyva a szemét nagyot sóhajtott arra a szituációra gondolva, amibe belekerült, aztán úgy döntött, hogy ideje továbbállnia. A kellemes meleg, a szokatlan kényelem és a kanapé halk tiltakozása ellenére felült és próbált felébredni.

Az ölébe hulló konyharuha hatékony ébresztőnek bizonyult, ahogy az a barna hajzuhatag is, amelyet a csípőjénél vett észre és ösztönösen, támadásra készen megfeszült. De ahogy a hajnali napsugarak megvilágították a tincsek gazdájának arcát, vállai ellazultak.

Csak a törpe volt az, tegnapról. A férfi halványan emlékezett arra, hogy a kis barna mennyire erősködött, hogy tapasztalatlansága ellenére be tudja varrni a sebet, de a kábulat nem hagyta annyi ideig ébren, hogy lássa is, milyen munkát végzett rajta. Letekintve oldalára, a már begyógyult, egészen halvány sérülésre, elismerően biccentett. Ügyes és precíz kéz munkája volt a varrat, még ha nem is orvos készítette. Egy újabb heg a kényszerű gyűjteménye többi darabja mellé.

Vigyázva, hogy ne ébressze fel az alvó teremtést, felkászálódott az éjszaka ágyául szolgáló bútorról és körülnézett; hangtalanul kerülte meg az üzlet pultját és hagyta el a vendéghelyiséget. A konyhába bepillantva érezte csak, hogy mennyire éhes – gyomra halk korgással követelt valami ehetőt, bármi is legyen az. Az üzem megannyi ipari hűtőjében semmi olyat nem talált, amit elemelhetett volna, viszont az egyik kisebb darabon segítőkész kiírás segítette, hogy maradék sütemények vannak benne, így ezt habozás nélkül kinyitotta. Egy pillanatra elidőzve a választékon végül tekintete egy brownie szeletre esett, amibe nyomban beleharapott.

Az ízek tökéletes harmóniájára nem számított, ahogy arra sem, hogy ez egy alig hallható, elégedett nyögést varázsol ki az ajkai közül. Szemeit lehunyva élvezte ki a csokoládé édességét, a mandula ropogósságát és a tészta tökéletes textúráját, majd az étel elfogyasztásával újabb darabért nyúlt a hűtőbe – ezúttal egy tiramisuért. Az abban lévő hamisíthatatlan kávé végleg felébresztette érzékeit, de maga az íz is elég lett volna hozzá. Nem törődve a lábánál heverő rohamosan gyűlő morzsagyűjteménnyel, addig habzsolta a hűtő tartalmát, amíg gyomra elégedett hangot nem hallatott. Becsukva ajtaját, hasát simogatva lépegetett tovább a hátsó helyiségek felé: az italraktárból elemelt egy dobozos kólát, és a sütemények útjára küldte három nagyobb korttyal.

Kezében a fémdobozzal lépett be a hely egyetlen irodájába, közvetlenül az öltözőhelyiség után, és ami elsőként szemet szúrt, az a forgószékre kiterített nadrágja volt. A kólás dobozt a szemetesbe száműzve baktatott közelebb a bútorhoz, és nehézkesen, de felkényszerítette magára a szűk anyagot. Gombja és slicce rendezése után pillantott csak a mellette lévő íróasztalra és annak tartalmára: a rendezett papírhalmok, irodai eszközök kivételével csak egy dolog tükrözött valamiféle személyességet rajta.

A férfi felemelte a képkeretet, amin nem meglepő módon a korábban látott barna hajú srác volt. A képen cukrász öltözékben állt egy középkorú európai hölgy és egy férfi mellett, akik mosolyogva álltak az örömtől ragyogó fiú valamivel fiatalabb kiadásával. Együtt tartottak egy táblát valamilyen írással, amit a férfi francia nyelvűnek tippelt, de elolvasni és értelmezni nem tudta, mi állhat rajta. Háta mögött, az iroda falrészén további képek sorakoztak bekereteztetve: családi fotók, díjak, barátok képei; mindegyiken büszke és vakítóan fehér mosoly.

A férfi egy pillanatra úgy érezte, hogy vészesen beletolakszik a másik magánéletébe, így letette a képet és elindult, hogy megkeresse a kijáratot. A kinti hűvös időre gondolva végig kutatta az öltözőszekrényeket és kivett egy méretének látszó fehér inget az egyikből és magára öltötte.

A konyhába visszaérve egy másik irányban meg is látta a kifelé vezető ajtót, de a kilincsre szorítva a kezét megtorpant. Akaratlanul is eszébe jutott a felettébb erőszakos, de mindenképpen csinos arcú cukrász, akit a másik helyiségben hagyott. Lába szinte saját útján járva visszahúzta az üzletbe, keze pedig magától írt az egyik pultban lévő jegyzettömbre. A férfi visszaolvasva, mit írt, könyörtelenül áthúzta a szavakat és egy új papírra vetett pár sort, ami inkább megfelelt ízlésének. A fecnit kisebbre hajtogatta és a békésen alvó barna hajú öklébe csúsztatta, míg a felesleges darabot nemes egyszerűséggel elégette a kezében. A keletkezett hamvat egy laza mozdulattal seperte le tenyeréről.

Mire a napsugarak eléggé megerősödtek ahhoz, hogy más emberek is megmozduljanak fényének hívására, már messze maga mögött hagyta a Gateau Madeleine épületét.

           *           

Baekhyun az este folyamán addig térdepelt hűségesen a vörös hajú férfi mellett és törölgette, hűtötte testét fáradhatatlanul, amíg a furcsán magas láz alábbhagyott. Bár fogalma sem volt, ki volt a rejtélyes idegen, és hogy mit jelent a hátán lévő tetoválás, úgy érezte, hogy az ellenkezése ellenére segítenie kell rajta – a rendőrség később is ráér. Ezzel a gondolattal merült álomba valamikor kora hajnalban, mikor pillái már nem bírták a rájuk telepedő fáradtság ólomsúlyát.

Pihentető, álomtalan alvása mindössze addig tartott, amíg valaki sietősen meg nem rázogatta a vállát és szólongatni nem kezdte.

-          Baekhyun! Ébredj!

A napsugaraktól és az álmosságtól meglehetősen hunyorognia kellett ahhoz, hogy rájöjjön, kinek is az arcát látja maga előtt.

-          K-Kyungsoo? – krákogta nehézkesen, majd feltápászkodott.

-          Mégis mit keresel itt? – értetlenkedett a másik cukrász. – Ma én vagyok a reggeles.

Baekhyun éppen szemei dörzsölésébe kezdett volna, amikor észrevette a kis papírt a markában. Meglepetésében majdnem elengedte a kis fecnit, de sikerült rejtve tartania az ujjai között.

Ezek szerint a vörös hajú még korábban, Kyungsoo érkezése előtt elment. Ez az állapotára nézve jó hír.

-          A tegnapi ruháid! Haza se mentél? – hüledezett Kyungsoo végignézve főnökén, majd mögé pillantott. – És úristen, mi lett azzal a kanapéval?!

A bútor tényleg elég gyatra állapotban volt; mintha valaki egyenesen a tűzhaláltól mentette volna meg: teli volt égésfoltokkal és szakadásokkal. Kyungsoo hitetlenkedve jártatta tekintetét a bútoron, mert tegnap este, amikor elhagyta az üzletet, az még makulátlanul új volt.

-          Mi történt itt? – motyogta. - A konyhában sem volt minden rendben, plusz a tegnapi sütijeink is eltűntek…

Baekhyun immár teljesen éberen állt a megégett bútor és kollégája mellett, tekintetével az üzlethelyiséget pásztázva, de semmilyen további nyomot nem talált éjszakai vendégére vonatkozóan, a kezében maradt papíron kívül. Nem törődve Kyungsoo röntgen szemeinek könyörtelen pásztázásával, széthajtogatta a fecnit és a rajta lévő írásra meredt. A betűk szálkásak, és hevesek voltak, akárcsak a gazdájuk; sietve írhatták az üzenetet.

Ne várd, hogy megköszönjem, mert nem fogom.

Phoenix

-          Baek? – szólította meg alkalmazottja óvatosan a fiatal cukrászt.

A stílus, a hangvétel is rá emlékeztetett; Baekhyun immár teljesen biztos volt benne, kitől is származott az üzenet. Ajkaira harapva szorongatta a papírt kezei között, miközben tekintete és elméje is valahol máshol járt. Phoenix… Mégis ki vagy te?

-          Baek?

-          A kanapéra egyenlőre a raktárból terítsük rá az egyik téli pokrócot, a jövő héten új darabot rendelek – mondta meglepően stabil hangon, nem nézve a másik szemébe. – Ma szombat van, így várnunk kell.

-          De –

-          A süteményekkel pedig ne legyen gondod. Ha mégsem lenne elég, és nem győzöd, a lányokat hívd be segíteni, vagy engem is elérsz telefonon. A felszolgálók ajánlják a könnyen elkészíthető süteményeinket, ha kifogynátok, mert azt gyorsan újra lehet készíteni.

-          De Baekhyun, mi -

A Gateau Madeleine tulajdonosa fáradtan viszonozta cukrásza tekintetét és halványan elmosolyodott.

-          Soo, fáradt vagyok – sóhajtotta. – Haza szeretnék menni és lezuhanyozni. Ha megbocsátasz…

Több szót nem vesztegetve öltözött fel és szedte össze az asztalon heverő táskáját és kulcsait, majd egyet intve a hátsó kijárat felé vette az irányt. Kyungsoo még mindig hitetlenkedve állt a helyén, és értetlenül pislogott a korábbiak miatt.

Mielőtt még elindult volna a konyhába, hogy előkészítse a mai süteményeket, egy kis sárga cetlit pillantott meg a padlón, ahol korábban Baekhyun állt, amit érdeklődve vett föl és hajtott ki. A szavak néma elolvasása után összevont szemöldökökkel, hang nélkül gyűrte markába a papírt és tette zsebre.

                  *           

A rázuhanó, forró cseppek sem mosták el a férfi emlékét, ahogy állt a zuhany alatt és próbálta száműzni a nap történéseit az emlékeiből. Minduntalan feltűnt szemhéja mögött egy vörös villanás, és ez után már csak egy szempillantás kellett ahhoz, hogy elé ugorjon az a lágy, de mégis férfias arc és azok a rideg, de mégis gyönyörűséges mandulaszemek. Baekhyun nagyot sóhajtott és nekitámasztotta homlokát lakása fürdőszobájának hideg csempéjéhez.

Felesleges rajta rágódnom. Ha épségben el tudott szökni a Gateauból, a sérülése nem lehet annyira komoly, jól van. Valószínűleg úgysem fogunk többet találkozni, tehát emiatt sem kell aggódnom. De… az a tetoválás… talán maffiatag? Mindegy, már úgysem tudom meg, nem lényeges.

Zuhanyzása után kimerülten vetette magát ágyára és aludt el a fáradtságtól szinte azonnal.

Nyugtalanul aludt. Álmában először homály fedett mindent, majd a ködön átsütött az aranysárgán ragyogó napfény, bevilágítva az egész területet: egy napszítta, sztyeppés mezőt. A seszínű, merőben kiszáradt növények finoman lengedeztek az enyhe, de annál melegebb széllel; a forróság sütött a talajból.  Felhők alig voltak a vakítóan kék égen; nyár volt, forró nyár.

A következő pillanatban, mintha csak egy filmbe beletekertek volna, hirtelen látta meg maga előtt a hátán fekvő, mozdulatlan alakot. Arcát egy fekete kalap takarta és védte az erősen tűző napsugaraktól; kék szövetkabátja úgy kirívott a természet színeiből, mint egy sérült ujj egy ép kézen. Ahogy ébredezni kezdett, halk szusszanásának hangját elvitte a szellő – kalapját levéve a fejéről kipislogta az álmot a szeméből. Látványára Baekhyun majdnem felkiáltott.

A vörös hajú férfi volt az. Ugyanaz az egyenes orr, kissé elálló fülek; a vastag ajkak, a férfias babaarc, és azok a gyönyörű szemek. Ahogy felült, és körülnézett maga körül, Baekhyunnak az volt az érzése, hogy fogalma sincs arról, hol van – mégis, a kabátjában megbújó zsebórára a szeme sem rebbent. Pár másodperc tanulmányozás után felkelt ültéből és elindult a füves pusztán.

Megmagyarázhatatlan, és gyors vágás: a férfi immáron egy erdősebb területen, egy épület romjainak tetejéről szemléli a tájat, aztán a következő pillanatban már az erdő mélyében látta. A madárcsicsergés mintha csak a füle mellett hallatszott volna – Baekhyunnak kedve támadt megkeresni, vajon milyen madár is adja ki a hangokat, de letett erről.

Az ismeretlen férfi egy ideig semmi mást nem tett a nézelődésen kívül, de aztán Baekhyun legnagyobb rémületére felemelte puszta kezét, amelyben láng lobbant. Az erdő pillanatok alatt lángra kapott – lévén, hogy rendkívül száraz volt az idő és a növények is ezen a területen – és a forróság futótűzként rohant végig a légkörben, ahogy a fák égni kezdtek. Baekhyun érezte bőrén a melegséget és a rápattanó szikrákat; torkát égett fenyőfüst szorongatta. Nem kapott levegőt. Amikor a forróság elviselhetetlenné vált, egy pillanatra mintha a férfi egyenesen rápillantott volna.

Aztán zihálva felriadt.

Baekhyun még hallotta füleiben a recsegő, ropogó, pattogó fák hangjait és látta maga előtt az ismeretlent, Phoenix-et a tűz közepén sértetlenül állni. Ő okozta az erdőtüzet álmában, ebben biztos volt.

Letörölte az izzadtságcseppeket homlokáról, és megpróbálta csillapítani heves szívveréseit és légvételeit. Annyira valóságosnak tűnt az álom, hogy mintha még mindig érezte volna a füst kaparását a torkában. Ajkai kiszáradtak. Az éjjeli szekrényen heverő vizespohár tartalmát egyetlen hajtásra lezúdította és pihegve visszazuhant izzadtságától nedves, de kellemesen hűvös párnájára.

Csalódottan vette tudomásul, hogy gondolatai még mindig a furcsa férfi körül forognak; olyannyira, hogy képzeletében sincs nyugta tőle. Furcsa álom volt, és nyomasztó.

A fiatal cukrász megrázta fejét és átfordítva párnáját a másik oldalára újra lehunyta a szemét, és ezúttal senki és semmi nem zavarta meg pihenésében.