Ötödik fejezet

A nehéz, gőztől ködös fürdőszobában egy kéz vágott utat a bepárásodott üvegen, így tulajdonosa farkasszemet nézhetett saját tükörképével. Mandulavágású szemei alatt kisebb karikák éktelenkedtek az ébren töltött órák miatt; máskor makulátlanul puha állán most szúrós borosta éktelenkedett; ajkán kelletlen grimasz húzódott. Ha arra gondolt, miért veszített el értékes órákat az éjszakából, mosdókagylót markoló kezei dühösen összeszorultak. Az elméjébe tolakodó puha, barna hajkorona, a hozzátartozó szépséges arccal és törékeny alkattal, valamint a frissen sült sütemények édes illata nem hagyta nyugodni, idegesítően körbe-körbe járt minden szegletet, mielőtt a férfi száműzni tudta egy frusztrált fejrázással.

Phoenix egy óriási sóhajjal benedvesítette arcát a megnyitott csap segítségével, majd a tükör melletti kis polcról kezébe vette a borotvahabot, amivel beborította arcának alsó szegletét és nekiállt a borotválkozásnak. A procedúra teljes csendben zajlott, mindaddig, amíg a férfi fel nem szisszent: az éles pengék megvágták napbarnított, bronz bőrét. De mire az ujjával letörölte az alácsorduló vérfolyamot, a seb összezáródott és eltűnt. Phoenix teljes természetességgel folytatta reggeli készülődését, mintha az előbbi mindennapos dolog lett volna – és számára az is volt. A gyorsabb gyógyulás már hosszú ideje egy olyan tulajdonsága volt, aminek hasznát vette. Nagyon nagy hasznát.

Akárcsak mikor azon a napon az oldalába kapta azt a golyót. Bár nyilván az ahhoz hasonló, komolyabb sérülések lassabban gyógyulnak, azért mégis csak gyorsabban fel szokott épülni, mint egy átlagos ember. Ezt mi sem igazolta jobban, hogy pár nap alatt összehúzódott és begyógyult a seb.

Végigszaladva ujjaival a varraton, agya ismét elárasztotta egy olyan képpel, amire nem lenne szabad emlékeznie. A törékeny, hideg, remegő ujjak emlékétől a hasfalán, kiütközött karjain a libabőr, teste pedig felhevült, ahogy a kis cukrászra gondolt egy pillanatra. Phoenix felmordult és a szemben álló, értetlen képmásának behúzott egyet, mellőzve a következményeket.

A fürdőszobai tükör egy hangos csattanással darabokra hasadt az ütéstől; a cserepek nagy része a kagylóba hullott, míg a kisebb üvegszemek szétszóródtak a járólapon. Phoenix keze friss vértől csillogott, amelyek beszennyezték a tükör maradványait. Képe megannyi darabra törött vele szemben, de legalább nem látta tisztán saját, idegesítően lúzer arckifejezését.

           -          Ne merészelj rá gondolni, megtiltom! – sziszegte, de elméje mintha nem is hallotta volna a parancsot, újabb képekkel és érzésekkel árasztotta el őt.

Phoenix nem értette, miért érte ekkora benyomás az erőtlen kis cukrász személyében, hogy nem tudta teljesen kordában tartani a gondolatait. Gyűlölte, ha valamit nem ért, de mégsem akart mélyebbre ásni az ügyben, amit magában teljesen nevetségesnek titulált.

Talpába üvegszilánkok fúródtak, ahogy hátrébb lépett a csaptól és hajába markolt, de mintha nem is érzékelte volna a fájdalmat: egyedül azon gondolkozott, hogyan verhetné ki fejéből gondolatainak tárgyát. Volt valami furcsán vonzó abban a cukrászban, amitől egyszerűen nem volt képes szabadulni, ami nem hagyta nyugodni. Valami a felszín alatt.

Ki kell derítenem. Elegem volt.

A törött tükörben lévő megannyi szempárban is tükröződött fekete szemeinek elszánt szikrája.

                        *           

A Gateau Madeleine szokás szerint vendégektől hemzsegett még ezen a viszonylag korai reggelen is. A cukrászda a munkájuk előtt reggelizők kissé álmos hangjától volt teljes, valamint a frissen sült péksütemények átható illatától. Volt minden a különféle ízesített croissant-októl kezdve a fahéjas csigákon át egészen a gyümölcsös lepényekig, amelyeket finom kávékkal, teákkal szolgáltak fel.

Wheein, amikor nem Hyejinnek segített felszolgálni a vendégeknek, akkor mosolyogva üdvözölte az újonnan érkezőket és segített nekik eligazodni a kínálatban. Amikor az ajtó felé szerelt csengő csilingelve megszólalt, hiába foglalkozott éppen egy idősebb házaspárral, akkor is észrevette a furcsa férfit. Fekete kabát, fekete sapka, fekete maszk – a reggeli napsugarak és a bolt meleg színei között talán ő volt az egyetlen anomália, ami szemet szúrt. Wheein mindezek ellenére szokásos módján kívánt jó reggelt, amit a férfi egy biccentéssel viszonzott. Furcsa mód bármennyire is úgy tűnt, hogy a másik rideg és közömbös, a lány számára még is inkább elveszettnek tűnt.

-          Tudok önnek segíteni? – kérdezte segítőkészen. -  Úgy látom, először jár nálunk. Ha reggelizni szeretne még egészen tíz óráig lehetősége van rá, a kínálatunk –

Kedvességét félbeszakította a másik oktávokkal mélyebbi hangja.

-          Azt szeretném – mutatott a fekete fondanttal borított különlegességre, és Wheein elmosolyodott.

-          Jó választás – mondta, azon meggyőződése ellenére, hogy a torta nem igazán tartozott a reggeli sütemények közé. – Vörösbársony torta narancs-gyömbér mascarponéval, karamell darabokkal; az egyik új ízünk. Ajánlanám hozzá például karamell latténkat. Hozhatok önnek egy szeletet –

A furcsa férfi felemelte tekintetét és fekete szempárját a felszolgáló szemébe fúrta, miközben megrázta a fejét.

-          A felső szintet kérem. A főnixszel.

Wheein a kérésre se köpni, se nyelni nem tudott, annyira szokatlan volt. Egyáltalán fogalma sem volt, hogy megbolygathatja-e a látványpultba rakott tortát. Eddig minden vásárlójuknak, akiknek megtetszett a sütemény, egy külön megsütött, kisebb lángokkal telitűzdelt szeletet adtak. Még senki sem kérte az eredetit.

-          U-Uram, az –

-          Kifizetem, bármennyibe is kerüljön – biccentett a férfi.

Wheein egy pillanatra jártatta a tekintetét hol a vásárló, hol a torta között, majd egy óriási sóhajjal eldöntötte magában, hogy bármi is lesz, vállalja a felelősséget. Kiemelte a nehéz tortakreálmányt a hűtőből és kissé hátrébb vitte, ahol leemelte a felső szintet és óvatosan egy megfelelő méretű tortadobozba csomagolta. A férfi türelmesen várt rá a pultnál, amikor visszatért.

-          Bocsásson meg, de csak így tudom elcsomagolni – nyújtotta át a dobozt – a hosszabb tollak sehogy sem fértek volna el, és nem szerettem volna őket letörni a tortáról –

-          Nem probléma – rázta meg a fejét nyugodtan a férfi, elővéve pénztárcáját. – Mennyivel tartozom?

Wheein kikalkulált egy hozzávetőleges árat, amit megfelelőnek gondolt a körülbelül nyolc személyre elegendő süteményhez. A férfinek szeme sem rebbent, ahogy a kimondottnál nagyobb összeget hagyott a pulton és mire Wheein visszaadhatott volna, már el is tűnt; mindössze a csengő emlékeztette rá, hogy valaha is járt a boltban. A lány még mindig hitetlenkedve pakolta el a kasszába a pénzt, legyezve a rendelést, majd kolléganőjéhez caplatott és bocsánatot kérve a vendégektől a pulthoz húzta.

Hyejin ráérezhetett arra, hogy nincs minden rendben, mert aggódva tekintett barátnőjére.

-          Valami baj van?

-          N-Nem, semmi – motyogta a másik. – Kérlek, be tudnál állni helyettem egy kicsit? Hátra kellene mennem Baek –

Mire kimondta volna főnöke nevét, az előtört a konyhából egy adag forró tepsi croisanttal, így Wheein csak intett Hyejinnek, aki tovább folytatta munkáját. Wheein megvárta, amíg főnöke kipakolja a süteményeket a pultba, addig kezeit tördelte maga előtt.

-          Mondd csak nyugodtan, figyelek – mosolygott fel rá azonban a cukrász, és Wheein mély levegőt vett.

-          Baek… A főnixtortáról lenne szó. V-Volt itt egy fura vásárló, aki szerette volna és eladtam neki a felső szintet a madárral.

Főnöke összehúzott szemekkel egyenesedett fel, amit a lány másképp értelmezett.

-          Kérlek, ne haragudj! – mondta kétségbeesetten. – Úgy tűnt, hogy nagyon akarta azt a tortát és kicsit ijesztő is volt, ezért kikalkuláltam egy hozzávetőleges árat, ahogy tanítottad, és még talán kicsit drágábban is adtam, mint kellett volna, de még így is több pénzt adott –

-          Állj, állj – intett Baekhyun. – Nyugi, Wheein, nincs baj. Csak mondd el, mi történt.

Wheein nyelt egy nagyot, és a csengő megszólalásától kezdve mindent részletesen elmondott főnökének, aki egyre gondterheltebben hallgatta beszámolóját. Megnézte a torta maradványait a pult másik felén és egy kis igazítás után visszarakta a hűtőbe, az utasítással, hogy mostantól a többi részt is el kell adni, akár szeletenként, akár szintenként.

-          Baek, tényleg ne haragudj, de nem tudtam mit csináljak! Olyan fura volt a szeme is, mintha szikrázott volna benne valami –

-          Hogy mi? – kapta fel a fejét a cukrász, és Wheein meglepődve vette észre, hogy főnöke tekintetében egy pillanatra félelem villan. – Hogy nézett ki a férfi?

-          Nagyon magas volt, mély hanggal – mormogta a lány. – Nagyon be volt öltözve, így csak a szemét láttam, de –

-          A haja, milyen színű volt a haja?! – sürgette főnöke, valamilyen érthetetlen oknál fogva.

-          Fekete, Baekhyun – motyogta a lány. – Akárcsak a többi ruhája rajta. De miért fontos ez?

-          Semmi, semmi. Csak dolgozzunk tovább.

Wheein nem tudta, hogy mit is lát főnöke arcán, annyi érzelem futott át rajta egyszerre. Megkönnyebbülés, félelem, értetlenség... és még sok más. Aggódva nézte, ahogy a cukrász különösen zavartan visszabattyog a konyhába, és szemöldökeit ráncolva sütni kezd. Bár maga a lány is megrendült kissé a furcsa vásárló láttán, azért közel sem annyira, mint a főnöke. Még is miért?

A háttérben álló barista, Jongdae, aki a beszélgetés minden szavát hallotta az egyik oszlop mögül, ugyancsak gondterhelt arccal indult vissza helyére, miközben jobb kezével észrevétlenül SMS-t írt.

Azt hiszem, van egy kis elintéznivalónk.

Chen

                                             *           

Az éjszaka hideg volt és csendes, leszámítva azt a fekete furgont, ami lassan hajtott végig az utcán, egy bizonyos házat keresve. Amint az megvolt, a tolóajtó elcsusszant és négy férfi szállt ki a járműből, fejükön sapkával, arcukon maszkkal. Becsengettek a házba, és nem kellett, csak pár perc, amíg a tulajdonos ajtót nyitott egy vigyorral, miután felismerte vendégeit.

-          Rég találkoztunk – támasztotta meg az ajtót lezserül. – Mi szél hozott titeket erre? – kérdezte nyájasan, de a négy férfi közül a legalacsonyabbik nem volt vevő a erre.

-          Pofa be. Nem bájcsevegni jöttünk – lökte félre a nála magasabb férfit és berontott a lakásba.

Példáját társai csendben követték.

Mindenki megtalálta a maga helyét a lakásban, mintha csak otthon lettek volna. Egy a fotelban, kettő a kanapén, egy a kávézó asztalon – egyedül a házigazda maradt állva, nekivetve hátát a konyha boltívének. 

Egy ideig elnézte a négyest, aztán felsóhajtott és az egyik szekrényből egy üveg whiskeyt és pár poharat pakolt le az asztalra. A férfiak közül a legidősebb nem várt senkire és töltött magának egy ujjnyit. Kezében a pohár egyetlen pislantására jégvirágokkal és dérrel lett teli, kellemesen lehűtve így az italt.

-          Áh, még mindig praktikus a képességed, Xiumin – motyogta a házigazda, majd tekintete átvándorolt a mellette ülőre. – Chen, remélem, nem kell mondanom, hogyha még egyszer kisütöd a tévémet, én is kisütlek. Nyárson. 

-          Az már régen volt, Phoenix, ideje lenne elfelejtened.

-          Hogy felejthetném el azt az észvesztően büdös, gyomorforgató –

Költői kérdését félbeszakította az asztalra levágott papír hangja. A cetli ismerős volt, ahogy a rajta álló betűk is – a sajátjai.

-          Mint mondtam, nem bájcsevegni jöttünk – morogta a papír ideiglenes gazdája. – Jártál ma egy bizonyos cukrászdában?

Phoenix gondolkodó arckifejezéssel simogatta meg állát; vigyora majdnem füléig ért.

-          Hm… Lássuk csak. Milyen cukrászdára gondolsz? Amennyire szeretem az édességet, lehet, hogy többet is útba ejtettem –

Az ablakpárkányon lévő növény cserepe felrobbant, földdel borítva el a padlót, ami kissé megremegett, akárcsak a férfi a fotelben.

-          Ne szórakozz! – sziszegte. – Tudod nagyon jól, melyikre gondolok. Bár átfestetted a hajad, a leírás rád illik. Egyébként ideje volt már, csoda, hogy azzal az undorító vörössel egyszer sem szúrtak ki.

-          Hé! – kiáltott fel felháborodva az ex-vörös, majd felmordult. – Igen, jártam a Gateauban és elvittem azt a tortát. És akkor mi van? Egyáltalán honnan tudjátok, hogy ott jártam? A cetli is onnan kell, hogy legyen.

Az asztalon ülő, eddig meg sem szólaló legfiatalabb férfi megmozdult, majd egy szempillantás alatt Phoenix mellett termett, átölelve annak vállát és rávigyorgott.

-          Ott dolgozunk – kacsintott. – Nem gondoltad volna, mi?

-          Szállj le rólam, Kai – mordult fel Phoenix és arrébb lépett. – Egyébként mit kerestek ott? D.O-t még megértem, hiszen ő tényleg jó a konyhában, de ti –

-          Mi Chennel baristaként vagyunk ott, Kai felszolgál, D.O. pedig cukrászként tengeti napjait – mondta Xiumin miután lehajtotta eddig csak szopogatott whiskeyjét. – Mindannyian azt a parancsot kaptuk, hogy tartsuk szemmel a tulajt, Byun Baekhyunt.

Phoenix a névre megrezzent, majd hangosan felkacagott. Nem tudta elképzelni, miért kellene négy hozzá hasonlónak egy cukrászséfet pesztrálni, ilyen mértékig.

-          Négyőtöket állítottak rá? – hitetlenkedett. – Arra a kis mitugrászra? Igaz, hogy harcias, de a légynek se tudna ártani, teljesen ártalmatlan.

-          Ezt mi is tudjuk – pillantott rá Chen. – Félreértettél bennünket. Nem megölnünk kell, hanem megvédenünk. A parancs az, hogy figyeljük és távolítsunk el mindenkit a közeléből, aki veszélyt jelenthet rá. Bármi áron.

Phoenix leküzdötte a meglepetését, amit egy félvigyorral palástolt.

-          Szóval azért jöttetek, mert én fenyegetés vagyok? – nevette. – Ki akartok nyírni? Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.

A fotelben ülő férfi kezébe temette az arcát és próbálta nem kihúzgálni frusztráltságában a hajszálait. A másiknak, ahogy mindig, most is sikerült végletekig felbosszantania.

-          Chanyeol, te olyan tuskó vagy néha, hogy lefulladna benned egy láncfűrész – morogta indulatosan a férfi, egy pillanatra elszólva magát és igazi nevén szólítva a házigazdájukat. – Egy helyen dolgozunk, mégis miért akarnánk megölni, te idióta?!

-          Akkor meg miért –

-          Mert a megjelenésed és a hülye hajad úgy világította az utat másoknak Baekhyunhoz, mint a Függetlenség napi tűzijáték! – fakadt ki D.O. – Azt hitték, hogy te tudod, kicsoda Baekhyun és oda fogod vezetni őket, és tessék! Ráadásul az a hülye torta még plusz egy jel volt nekik…

Phoenix összeráncolta a homlokát és ellökte magát a boltívtől.

-          Álljon meg a menet. Egyáltalán kikről van szó, miért kell nekik a törpe és én miért kellek ehhez?

Kai a kanapé karfáján jelent meg a következő pillanatban, onnan pillantott Phoenixre.

-          Byun Baekhyun semmilyen körülmény között nem tudhatja meg, hogy veszélyben van, és nem kerülhet rossz kézbe. Semmiképp. Mivel te is belekeverted magad, új feladatot kaptál – mondta, és a kabátjából kivett aktát lecsapta a kávézóasztalra.

Phoenix rápillantott a mappára, és az azon lévő nyolcágú napszimbólumra és mindent megértett.