Harmadik fejezet

A Nap első pírja erőtlenül tűnt fel az őszi égbolton; sugarai még nem értek el mindenhová, amit a sötétség birtokolt, de a reggel megkérdőjelezhetetlenül megkezdődött. A Gateau Madeleine tiszta, terebélyes üvegablakain megcsillant a fény és rávetült az üzlet mozdulatlan csendéletére.

A kanapén fekvő férfi a meleg érintésére az arcán felszusszant és felemelte pilláit.

A hely, a berendezés első látásra nem volt ismerős, de pár pislantás után minden helyreállt elméjében, ami a tegnap estét illette. Egy pillanatra visszahunyva a szemét nagyot sóhajtott arra a szituációra gondolva, amibe belekerült, aztán úgy döntött, hogy ideje továbbállnia. A kellemes meleg, a szokatlan kényelem és a kanapé halk tiltakozása ellenére felült és próbált felébredni.

Az ölébe hulló konyharuha hatékony ébresztőnek bizonyult, ahogy az a barna hajzuhatag is, amelyet a csípőjénél vett észre és ösztönösen, támadásra készen megfeszült. De ahogy a hajnali napsugarak megvilágították a tincsek gazdájának arcát, vállai ellazultak.

Csak a törpe volt az, tegnapról. A férfi halványan emlékezett arra, hogy a kis barna mennyire erősködött, hogy tapasztalatlansága ellenére be tudja varrni a sebet, de a kábulat nem hagyta annyi ideig ébren, hogy lássa is, milyen munkát végzett rajta. Letekintve oldalára, a már begyógyult, egészen halvány sérülésre, elismerően biccentett. Ügyes és precíz kéz munkája volt a varrat, még ha nem is orvos készítette. Egy újabb heg a kényszerű gyűjteménye többi darabja mellé.

Vigyázva, hogy ne ébressze fel az alvó teremtést, felkászálódott az éjszaka ágyául szolgáló bútorról és körülnézett; hangtalanul kerülte meg az üzlet pultját és hagyta el a vendéghelyiséget. A konyhába bepillantva érezte csak, hogy mennyire éhes – gyomra halk korgással követelt valami ehetőt, bármi is legyen az. Az üzem megannyi ipari hűtőjében semmi olyat nem talált, amit elemelhetett volna, viszont az egyik kisebb darabon segítőkész kiírás segítette, hogy maradék sütemények vannak benne, így ezt habozás nélkül kinyitotta. Egy pillanatra elidőzve a választékon végül tekintete egy brownie szeletre esett, amibe nyomban beleharapott.

Az ízek tökéletes harmóniájára nem számított, ahogy arra sem, hogy ez egy alig hallható, elégedett nyögést varázsol ki az ajkai közül. Szemeit lehunyva élvezte ki a csokoládé édességét, a mandula ropogósságát és a tészta tökéletes textúráját, majd az étel elfogyasztásával újabb darabért nyúlt a hűtőbe – ezúttal egy tiramisuért. Az abban lévő hamisíthatatlan kávé végleg felébresztette érzékeit, de maga az íz is elég lett volna hozzá. Nem törődve a lábánál heverő rohamosan gyűlő morzsagyűjteménnyel, addig habzsolta a hűtő tartalmát, amíg gyomra elégedett hangot nem hallatott. Becsukva ajtaját, hasát simogatva lépegetett tovább a hátsó helyiségek felé: az italraktárból elemelt egy dobozos kólát, és a sütemények útjára küldte három nagyobb korttyal.

Kezében a fémdobozzal lépett be a hely egyetlen irodájába, közvetlenül az öltözőhelyiség után, és ami elsőként szemet szúrt, az a forgószékre kiterített nadrágja volt. A kólás dobozt a szemetesbe száműzve baktatott közelebb a bútorhoz, és nehézkesen, de felkényszerítette magára a szűk anyagot. Gombja és slicce rendezése után pillantott csak a mellette lévő íróasztalra és annak tartalmára: a rendezett papírhalmok, irodai eszközök kivételével csak egy dolog tükrözött valamiféle személyességet rajta.

A férfi felemelte a képkeretet, amin nem meglepő módon a korábban látott barna hajú srác volt. A képen cukrász öltözékben állt egy középkorú európai hölgy és egy férfi mellett, akik mosolyogva álltak az örömtől ragyogó fiú valamivel fiatalabb kiadásával. Együtt tartottak egy táblát valamilyen írással, amit a férfi francia nyelvűnek tippelt, de elolvasni és értelmezni nem tudta, mi állhat rajta. Háta mögött, az iroda falrészén további képek sorakoztak bekereteztetve: családi fotók, díjak, barátok képei; mindegyiken büszke és vakítóan fehér mosoly.

A férfi egy pillanatra úgy érezte, hogy vészesen beletolakszik a másik magánéletébe, így letette a képet és elindult, hogy megkeresse a kijáratot. A kinti hűvös időre gondolva végig kutatta az öltözőszekrényeket és kivett egy méretének látszó fehér inget az egyikből és magára öltötte.

A konyhába visszaérve egy másik irányban meg is látta a kifelé vezető ajtót, de a kilincsre szorítva a kezét megtorpant. Akaratlanul is eszébe jutott a felettébb erőszakos, de mindenképpen csinos arcú cukrász, akit a másik helyiségben hagyott. Lába szinte saját útján járva visszahúzta az üzletbe, keze pedig magától írt az egyik pultban lévő jegyzettömbre. A férfi visszaolvasva, mit írt, könyörtelenül áthúzta a szavakat és egy új papírra vetett pár sort, ami inkább megfelelt ízlésének. A fecnit kisebbre hajtogatta és a békésen alvó barna hajú öklébe csúsztatta, míg a felesleges darabot nemes egyszerűséggel elégette a kezében. A keletkezett hamvat egy laza mozdulattal seperte le tenyeréről.

Mire a napsugarak eléggé megerősödtek ahhoz, hogy más emberek is megmozduljanak fényének hívására, már messze maga mögött hagyta a Gateau Madeleine épületét.

           *           

Baekhyun az este folyamán addig térdepelt hűségesen a vörös hajú férfi mellett és törölgette, hűtötte testét fáradhatatlanul, amíg a furcsán magas láz alábbhagyott. Bár fogalma sem volt, ki volt a rejtélyes idegen, és hogy mit jelent a hátán lévő tetoválás, úgy érezte, hogy az ellenkezése ellenére segítenie kell rajta – a rendőrség később is ráér. Ezzel a gondolattal merült álomba valamikor kora hajnalban, mikor pillái már nem bírták a rájuk telepedő fáradtság ólomsúlyát.

Pihentető, álomtalan alvása mindössze addig tartott, amíg valaki sietősen meg nem rázogatta a vállát és szólongatni nem kezdte.

-          Baekhyun! Ébredj!

A napsugaraktól és az álmosságtól meglehetősen hunyorognia kellett ahhoz, hogy rájöjjön, kinek is az arcát látja maga előtt.

-          K-Kyungsoo? – krákogta nehézkesen, majd feltápászkodott.

-          Mégis mit keresel itt? – értetlenkedett a másik cukrász. – Ma én vagyok a reggeles.

Baekhyun éppen szemei dörzsölésébe kezdett volna, amikor észrevette a kis papírt a markában. Meglepetésében majdnem elengedte a kis fecnit, de sikerült rejtve tartania az ujjai között.

Ezek szerint a vörös hajú még korábban, Kyungsoo érkezése előtt elment. Ez az állapotára nézve jó hír.

-          A tegnapi ruháid! Haza se mentél? – hüledezett Kyungsoo végignézve főnökén, majd mögé pillantott. – És úristen, mi lett azzal a kanapéval?!

A bútor tényleg elég gyatra állapotban volt; mintha valaki egyenesen a tűzhaláltól mentette volna meg: teli volt égésfoltokkal és szakadásokkal. Kyungsoo hitetlenkedve jártatta tekintetét a bútoron, mert tegnap este, amikor elhagyta az üzletet, az még makulátlanul új volt.

-          Mi történt itt? – motyogta. - A konyhában sem volt minden rendben, plusz a tegnapi sütijeink is eltűntek…

Baekhyun immár teljesen éberen állt a megégett bútor és kollégája mellett, tekintetével az üzlethelyiséget pásztázva, de semmilyen további nyomot nem talált éjszakai vendégére vonatkozóan, a kezében maradt papíron kívül. Nem törődve Kyungsoo röntgen szemeinek könyörtelen pásztázásával, széthajtogatta a fecnit és a rajta lévő írásra meredt. A betűk szálkásak, és hevesek voltak, akárcsak a gazdájuk; sietve írhatták az üzenetet.

Ne várd, hogy megköszönjem, mert nem fogom.

Phoenix

-          Baek? – szólította meg alkalmazottja óvatosan a fiatal cukrászt.

A stílus, a hangvétel is rá emlékeztetett; Baekhyun immár teljesen biztos volt benne, kitől is származott az üzenet. Ajkaira harapva szorongatta a papírt kezei között, miközben tekintete és elméje is valahol máshol járt. Phoenix… Mégis ki vagy te?

-          Baek?

-          A kanapéra egyenlőre a raktárból terítsük rá az egyik téli pokrócot, a jövő héten új darabot rendelek – mondta meglepően stabil hangon, nem nézve a másik szemébe. – Ma szombat van, így várnunk kell.

-          De –

-          A süteményekkel pedig ne legyen gondod. Ha mégsem lenne elég, és nem győzöd, a lányokat hívd be segíteni, vagy engem is elérsz telefonon. A felszolgálók ajánlják a könnyen elkészíthető süteményeinket, ha kifogynátok, mert azt gyorsan újra lehet készíteni.

-          De Baekhyun, mi -

A Gateau Madeleine tulajdonosa fáradtan viszonozta cukrásza tekintetét és halványan elmosolyodott.

-          Soo, fáradt vagyok – sóhajtotta. – Haza szeretnék menni és lezuhanyozni. Ha megbocsátasz…

Több szót nem vesztegetve öltözött fel és szedte össze az asztalon heverő táskáját és kulcsait, majd egyet intve a hátsó kijárat felé vette az irányt. Kyungsoo még mindig hitetlenkedve állt a helyén, és értetlenül pislogott a korábbiak miatt.

Mielőtt még elindult volna a konyhába, hogy előkészítse a mai süteményeket, egy kis sárga cetlit pillantott meg a padlón, ahol korábban Baekhyun állt, amit érdeklődve vett föl és hajtott ki. A szavak néma elolvasása után összevont szemöldökökkel, hang nélkül gyűrte markába a papírt és tette zsebre.

                  *           

A rázuhanó, forró cseppek sem mosták el a férfi emlékét, ahogy állt a zuhany alatt és próbálta száműzni a nap történéseit az emlékeiből. Minduntalan feltűnt szemhéja mögött egy vörös villanás, és ez után már csak egy szempillantás kellett ahhoz, hogy elé ugorjon az a lágy, de mégis férfias arc és azok a rideg, de mégis gyönyörűséges mandulaszemek. Baekhyun nagyot sóhajtott és nekitámasztotta homlokát lakása fürdőszobájának hideg csempéjéhez.

Felesleges rajta rágódnom. Ha épségben el tudott szökni a Gateauból, a sérülése nem lehet annyira komoly, jól van. Valószínűleg úgysem fogunk többet találkozni, tehát emiatt sem kell aggódnom. De… az a tetoválás… talán maffiatag? Mindegy, már úgysem tudom meg, nem lényeges.

Zuhanyzása után kimerülten vetette magát ágyára és aludt el a fáradtságtól szinte azonnal.

Nyugtalanul aludt. Álmában először homály fedett mindent, majd a ködön átsütött az aranysárgán ragyogó napfény, bevilágítva az egész területet: egy napszítta, sztyeppés mezőt. A seszínű, merőben kiszáradt növények finoman lengedeztek az enyhe, de annál melegebb széllel; a forróság sütött a talajból.  Felhők alig voltak a vakítóan kék égen; nyár volt, forró nyár.

A következő pillanatban, mintha csak egy filmbe beletekertek volna, hirtelen látta meg maga előtt a hátán fekvő, mozdulatlan alakot. Arcát egy fekete kalap takarta és védte az erősen tűző napsugaraktól; kék szövetkabátja úgy kirívott a természet színeiből, mint egy sérült ujj egy ép kézen. Ahogy ébredezni kezdett, halk szusszanásának hangját elvitte a szellő – kalapját levéve a fejéről kipislogta az álmot a szeméből. Látványára Baekhyun majdnem felkiáltott.

A vörös hajú férfi volt az. Ugyanaz az egyenes orr, kissé elálló fülek; a vastag ajkak, a férfias babaarc, és azok a gyönyörű szemek. Ahogy felült, és körülnézett maga körül, Baekhyunnak az volt az érzése, hogy fogalma sincs arról, hol van – mégis, a kabátjában megbújó zsebórára a szeme sem rebbent. Pár másodperc tanulmányozás után felkelt ültéből és elindult a füves pusztán.

Megmagyarázhatatlan, és gyors vágás: a férfi immáron egy erdősebb területen, egy épület romjainak tetejéről szemléli a tájat, aztán a következő pillanatban már az erdő mélyében látta. A madárcsicsergés mintha csak a füle mellett hallatszott volna – Baekhyunnak kedve támadt megkeresni, vajon milyen madár is adja ki a hangokat, de letett erről.

Az ismeretlen férfi egy ideig semmi mást nem tett a nézelődésen kívül, de aztán Baekhyun legnagyobb rémületére felemelte puszta kezét, amelyben láng lobbant. Az erdő pillanatok alatt lángra kapott – lévén, hogy rendkívül száraz volt az idő és a növények is ezen a területen – és a forróság futótűzként rohant végig a légkörben, ahogy a fák égni kezdtek. Baekhyun érezte bőrén a melegséget és a rápattanó szikrákat; torkát égett fenyőfüst szorongatta. Nem kapott levegőt. Amikor a forróság elviselhetetlenné vált, egy pillanatra mintha a férfi egyenesen rápillantott volna.

Aztán zihálva felriadt.

Baekhyun még hallotta füleiben a recsegő, ropogó, pattogó fák hangjait és látta maga előtt az ismeretlent, Phoenix-et a tűz közepén sértetlenül állni. Ő okozta az erdőtüzet álmában, ebben biztos volt.

Letörölte az izzadtságcseppeket homlokáról, és megpróbálta csillapítani heves szívveréseit és légvételeit. Annyira valóságosnak tűnt az álom, hogy mintha még mindig érezte volna a füst kaparását a torkában. Ajkai kiszáradtak. Az éjjeli szekrényen heverő vizespohár tartalmát egyetlen hajtásra lezúdította és pihegve visszazuhant izzadtságától nedves, de kellemesen hűvös párnájára.

Csalódottan vette tudomásul, hogy gondolatai még mindig a furcsa férfi körül forognak; olyannyira, hogy képzeletében sincs nyugta tőle. Furcsa álom volt, és nyomasztó.

A fiatal cukrász megrázta fejét és átfordítva párnáját a másik oldalára újra lehunyta a szemét, és ezúttal senki és semmi nem zavarta meg pihenésében. 

Második fejezet

Baekhyun egy pillanatig sem hitte, hogy könnyű dolga lesz a korábban felettébb mogorvának és agresszívnek tűnő vörös hajú idegennel, és annak véres sérülésével, de arra azért mégsem számított, hogy a férfi oldalában egy fémes csillanást lát majd, amikor leteszi terhét az egyik bőrkanapéra az üzletben és bekukkant a pólója alá. Vékony, gyönyörűen formált ujjai kissé remegve tartották a vérrel teliázott pólóanyagot, miközben fejében rengeteg kérdés kattogott.

Pisztoly volt nála, talán harcba kerülhetett. Esetleg bandatámadás volt?

De a sápadt, izzadtságtól gyöngyöző, erősen pihegő alakot nézve lenyelte kíváncsiságát, és eleresztve a másik ruháját, telefonja után kutatott a zsebében. A még nála lévő fegyvert az asztalra rakta a hátsó irodából előhozott elsősegély felszerelés mellé, és véres kezeit undorodva nadrágjába törölve, vigyázva mobilkészüléke érintőpadján beütötte a 119-es segélyhívó telefonszámot. Szabad karjával átölelte magát a hasánál, és hátat fordítva az áldozatnak, ajkait beharapva várta meg a diszpécser jelentkezését. Három csörgés után életbe lépett a vonal.

-          Ön a 119-et hívta – szólalt meg egy kellemes női hang. – Mi a vészhelyzete és tartózkodási helye?

Baekhyun idegesen megköszörülte a torkát és próbálta tisztán és érthetően előadni a problémáját.

-          Jó estét, orvosi segítségre lenne szükségem.

-          Jól van? Tudna egy pontos címet mondani? – aggódott a nő, de Baekhyun megnyugtatta a kedélyeit.

-          Nem rólam van szó. Az üzletem közelében találtam rá egy férfira, akinek talán lőtt sebe van. Tanultam elsősegélyt, de úgy vélem, jobb lenne, ha sürgősen ellátnák, mert csúnya a sérülés.

-          Értem – mormogta a nő komolyan; a háttérben billentyűzet pötyögésének hangja. – A sérült eszméleténél van?

-          Nincs, de lélegzik és van pulzusa is. A hely a Naebang metróállomás közelében –

A fegyver kattanását tisztán és közelről hallotta a füle mellett és pillanatokon belül egy érdes tenyér szorult a szájára, félbeszakítva mondatát. Baekhyun már átkozta magát, amiért letette a pisztolyt, magánál kellett volna tartania. A háta mögötti jelenlét teljesen hozzásimult, aminek egyszerűen beleborzongott a közelségébe. Markáns, füstös parfümillat bódította érzékeit az izzadtság és a vérszag keserű bűzével. A tarkóján lévő cső hűvössége miatt szintén végigcikázott rajta egy hideghullám.

-          Ha még egy szót mersz szólni, azonnal lelőlek – suttogta a vörös hajú férfi közvetlenül a bal fülcimpájára. – Kapcsold ki.

Baekhyun hallotta a diszpécser összezavarodott hallózásait, de a neki nyomuló fegyvernek készségesen engedelmeskedve megszakította a hívást, majd kikapcsolta a készüléket és felemelte a kezeit.

-          Cs-Csak segíteni akartam – nézett hátra óvatosan a válla felett.

A vörös hajú alak olyan közel volt hozzá, hogy érezte a leheletét az arcán. Tekintetében még mindig az a furcsán meleg, pattogó szikra ült, de látszott, hogy bágyadt, fáradt a sérülés miatt.

         -          Senki sem kérte – mondta kemény hangon, majd egy vészes imbolygás után lehuppant a kanapéra és lehunyta szemeit. – Egyedül is elboldogulok.

Baekhyun közelebb lépett hozzá és csípőre tette kezeit. Nem tudta, hogy ki az előtte ülő férfi, de azt látta, hogy elképesztően makacs volt, és az eget verte a büszkesége. Semmilyen segítséget nem volt hajlandó elfogadni, pedig látszódott, hogy nincs a legjobb bőrben.

        -          Egy lőtt sebbel? Kötve hiszem.

        -          Semmi olyan, ami ne történt volna meg máskor is – motyogta a másik.

Az ismeretlen óvatosan felfejtette magán a pólóját és ujjaival kész volt a sebbe nyúlni, ha Baekhyun közbe nem lép, és rá nem markol a csuklójára. Nem akarta ugyanis, hogy a férfi kezén lévő piszok belekerüljön és elfertőzze a sérülést. De meglepetésére azonnal el kellett engednie a megfogott végtagot, ugyanis a vörös hajú bőre szinte égette a markát – szó szerint. Tágra nyílt szemmel tette saját homlokára a kezét, hogy összehasonlítsa a két hőmérsékletet.

-          Nagyon magas a lázad – nyelt aggódva. Talán még a negyven fokot is meghaladta a testhője. – El kell menned egy kórházba.

Alig akart azonban a telefonjáért nyúlni, ismét egy ráfogott fegyver akadályozta meg ebben. „Vendége” szikrázó szemmel méregette alakját.

-          Nincs kórház, sem pedig mentő; semmilyen hatóság. Nagyon nem szeretném szétlőni azt a csinos arcodat, de szinte kiköveteled, és lassan elfogy a türelmem – morogta fenyegetően. – Takarodj innen, és hagyj engem békén.

Baekhyun nem tudta, honnan volt bátorsága felkapni a vizet, de a rámutató fegyverrel nem is törődve közelebb lépett a veszélyes férfihoz.

-          Ez a kanapé, amit most éppen összevérezel – mutatott az említett bútordarabra – és ez az egész üzlet – mutatott körbe – az enyém. Nincs jogod hozzá, hogy kiküldj innen! Légy inkább hálás, hogy behurcoltalak abból a koszos sikátorból!

-          Még egyszer mondom: senki sem kérte! – kiabálta az arcába a másik. – Légy inkább hálás, hogy még nem lőttelek agyon, te kis törpe!

A fiatal cukrász gyűlölte, ha a magasságával inzultálták; az egyik legnagyobb övön aluli ütés volt ez az egójára, amit csak adni lehetett, mert nem tehetett róla, hogy a szülei mindketten alacsonyabb növésűek voltak és örökölte ezt az erős gént. Mellőzve a ráfogott fegyvert, felmutatta a telefont és szúrós szemmel ránézett a hálátlan férfira.

-          Választhatsz, hogy kit hívok – sziszegte. – A mentőket, hogy ellássanak, vagy pedig a rendőrséget.

BAMM!

A lövés óriásit döndült a levegőben, a helyiség visszhangot vert, Baekhyun telefonja pedig ripityára törve esett ki tulajdonosa kezéből – már ami maradt belőle. A férfi zihálva, remegő kézzel tartotta még mindig füstölgő hegyű fegyverét, amellyel célba vette a mobilt. Elszánt tekintete furcsa mód mintha világosabbnak tűnt volna, bár a cukrásznak ez fel sem tűnt zavaros gondolatai mellett.

Azt hitte, hogy csak blöfföl a fegyverrel; hogy valójában nem sütné el azt, csak fenyegetőzik. Ezért is mert olyan bátran szembeszállni a vörös hajú idegennel, mert nem hitte, hogy a kemény, rideg tekintet ellenére az a babaarc bármi rosszat is elkövetne. Ha nem célzott volna pontosan, csak egy kicsivel arrébb megy a golyó… most halott lenne. Erre a gondolatra megremegtek térdei és lábai összerogytak alatta.

A másik, mintha mi sem történt volna, magához vette az elsősegély dobozt és kiturkált belőle egy ollót és szétvágta magán felsőjét, amiből nehézkesen, de kiverekedett. A póló, leesve a járólapra ontotta kifelé magából az eddig benne rekedt vért és csendes folyamként kezdett csorogni a fugák mentén. Egy pólyát a fogai közé kapva, az ollót pedig a markába, megkísérelte kiszedni a lövedéket a sebből.

 Az első mozdulatra, ahogy belepiszkált a még mindig vértől vörös mélységbe, felordított – Baekhyun már értette, hogy miért vette a szájába a pólyát; arra harapott rá, az fogta fel fájdalmas nyöszörgéseinek hangját. A vörös hajú férfi a plafont bámulva, hevesen lélegezve próbálta kipiszkálni vakon a benne maradhatott hüvelyt, de nem jutott előrébb. Olyannyira, hogy kezének remegése miatt kiesett ujjai közül az olló és a járólapon csilingelve Baekhyun lábához esett. Egy ideig csak az eszközre bámult, aztán megemberelte magát és közelebb kúszott vele a kanapéján fekvő sérülthez.

        -          Mondtam, hogy segítség –

        -          Ha megint a mentőkről kezdesz papolni, nem tudom, mit csinálok veled – lehelte nehézkesen az idegen.

Baekhyun megrázta a fejét és az elsősegély dobozban található fertőtlenítővel áttörölte az ollót és saját kezét is.

        -          Nem tudom, miért nem akarod, hogy bárki is lásson, de ám, legyen – sóhajtott fel. – Viszont akkor én csinálom és nincs apelláta.

        -          Még mit –

Egy fájdalmas bökés a sebbe és a férfi máris nem ellenkezett annyira. Baekhyun halványan elmosolyodott és elhallgattatta az ismeretlen morgásait a szájába tolt pólyadarabbal. Csak remélni merte, hogy a rengeteg orvosi dráma, amit megnézett, a segítségére lesz munkájában.

                   *           

Körülbelül negyven perccel később Baekhyun nagy sóhajjal tette le a kezéből a fogót, és vágta el az utolsó darabot az orvosi cérnából, amivel összetartotta a körülbelül négy centiméternyi sebet. A vörös hajú férfinak többször meg kellett mutatnia, hogyan csinálja, mire sikerült elsajátítania a speciális csomózást, de végül sikerült.

Tekintettel a férfi kimerült, halkan szuszogó alakjára, csendben állt fel a földről és ment el megmosni kezeit, majd utána nekilátott a rendetlenség feltakarításának. Az irodája mosdójában először kiáztatta a férfi nadrágjából a félig alvadt vért, utána pedig jó adag mosószerrel és öblítővel bedobta a mosógépbe. A pólót egy szemetes zsákba csomagolta, mivel már úgyis használhatatlan volt. Fertőtlenítővel dúsított felmosó vízzel pedig eltüntette a vérfoltokat üzlete padlójáról, miután minden kelléket visszarakott a helyére és hamarosan már csak egy dolog szúrta a fiatal cukrász vékony cérnaszálon függő mániákus tisztaságát.

A kanapé és a rajta fekvő vérfoltos férfi.

Nagy sóhajt hallatva a konyhából a legnagyobb, máskor habkészítésre használt fémtálba jeges vizet tett és egy tiszta konyharuhával felszerelkezve nekilátott, hogy megtisztítsa tetőtől talpig a vörös hajút. Baekhyun minden lelki erejét felemésztette az, hogy visszafogja magát a bámulásban, de senki sem okolhatta azért, amiért vonzónak találta „páciense” alakját. Széles test és vállak; erős, vastag karok, hosszú, izmos lábak, keskeny csípő, ami egyetlen boxerben egyenlő volt egy lelket rengető kísértéssel és bűnnel. Izzóan vörös haja lángolt a bézs színű bőrkanapén és furcsa mód hiába volt izzadt, semmiféle festékmaradvány nem vegyült a cseppekbe… mintha nem is lenne festetve. De ez természetesen lehetetlen.

Baekhyun kicsavarva a törölközőt, először a számára legnehezebb – értsd: legjobban tetsző – részen akart túl lenni, mégpedig a törzzsel. Óvatosan kerülte ki a korábban már kissé megtisztított sebkörnyéket és ruhájával inkább azon az izmos, csokoládé hasfalon ténykedett, aminek a látványától akaratlanul is elvörösödött – de látva a halvány lila és zöld foltokat a bőrén, ez hamar lelohadt. Széles, domborodó mellkasa után egészen az ujjakig végigmosta azokat az erős, hosszú karokat; nyakát és finoman az arcát is.

A ruhát szokatlanul sokszor kellett belemártania a vízbe és azt cserélnie is kellett, olyan gyorsan vált meleggé kezében a ruha és a víz, ezért Baekhyun, miután befejezte a férfi első felének mosdatását, lázmérőért rohant és gyengéden lefeszítve annak állkapcsát, vastag, kiszáradt ajkain át nyelve alá tette a digitális hőmérőt. Az idegen fejénél tüsténkedve időnként rápillantott a kijelzőre, de amikor az még nem pislogott, de már elhagyta az ötven Celsius fokot, és kiakadt, azt hitte, hogy megbolondult az eszköz. Hozzáérve puszta kézzel arcának bőréhez azonban mégsem tűnt akkora bolondságnak az, amit a mérő mutatott. Baekhyun habozva ugyan, de kivette a férfi ajkai közül a hőmérőt és elgondolkozva bámulta az előtte fekvő sérültet.

A test már negyven foknál is szörnyű állapotban van – gondolta - de ő több mint ötven fokos testhővel is csak éppen, hogy izzad. A légzése stabil, nem tűnik különösképp betegnek. A mérő szerint már rég halottnak kéne lennie. Én ezt nem értem!

Csóválva a fejét, próbálta figyelmen kívül hagyni a dolgot és jobb oldalára hengerítve a testet, annak hátát is készült megmosni, de ijedtében felkiáltott. A bézs színű bőrkanapé felülete világosbarna volt, mintha valaki megégette volna, de a nyom egyértelműen egy testalakot adott ki a bútoron, ami nem tartozhatott, csak egy emberhez. Emellett néhol égett szélű, kis pöttyök tarkították a kárpitot, mintha cigaretta csikkekkel randalíroztak volna rajta. Baekhyun azonban azokra az izzadtságcseppekre gondolt, amik legördültek a férfin és eltűntek alatta. Rendkívül furcsa és hihetetlen volt ez az egész.

Rátekintve a férfi másik felére, Baekhyun szavai elakadtak. Nem, kivételesen nem a vörös hajú testfelépítése kavarta fel érzéseit. Hanem az az óriási, színes tetoválás, ami a férfi egész hátát beterítette és olyan színekkel vibrált, mint tulajdonosának haja.

A kép egy madarat, a rengeteg féle sárga, vörös árnyalatból és a formákból ítélve egy főnixet ábrázolt; csodálatos munka volt és biztosan nem két perc volt felvarratni. A tetoválás olyan élénk volt, mintha nemrég készült volna, de a vonalak úgy simultak a férfi forró bőrébe, mintha ezer éve a részei volnának. Baekhyun ismét lenyelve gondolatait végigsimította a nedves ruhával a bőrfelületet, de a felcsapó gőzre már ő sem bírta tovább. Keze megállt a levegőben, úgy pillantott a magas férfi hófehér, izzadt arcára.

     -          Mégis ki a pokol vagy te? – suttogta némi félelemmel vegyes kíváncsisággal a lelkében.

Nem is sejtette, hogy hamarosan pontosan tudni fogja a saját kérdésére a választ, és azt fogja kívánni, bárcsak ne tudná az igazat.