Hatodik fejezet

-          Azt a rohadt.

Phoenix hangosan fújta ki a levegőt miközben összeborzolta amúgy is rendetlenül álló fekete fürtjeit, majd felállt bőrfoteljének karfájáról, amit előzőleg elfoglalt, és járkálni kezdett, mint egy ketrecben tartott, agresszív oroszlán. Mozdulatait négy szempár követte, amelyeknek tulajdonosai minden hangra és rezdülésére figyeltek. A magas férfi mélyen felsóhajtott és ledobta a kávézóasztalra a kezében tartott mappát, nem törődve annak tartalmának kiszóródásával.

A képek az üvegfelület mondhatni egészét beborították. Phoenix rájuk pillantott, annak ellenére, hogy már egy órája módszeresen átnézte őket. Majdnem mindegyik Byun Baekhyunt kapta lencsevégre: az üzlet előtt hol nyitás, hol zárás után; a pult mögött, ahogy vevőket szolgál ki; mindig az a törékeny, szép alkat, és az a gyönyörű mosoly.

Az ismeretlen alak néhány sarokban viszont nem volt ennyire vonzó. Mint a kép készítője, ő is ugyanarra a célpontjára irányította kameráját, mégpedig a gyanútlan cukrászra. Nyilvánvaló volt, hogy nem csak ők, de más is aktívan érdeklődött a Gateau Madeleine pöttöm tulaja iránt, és ez nyugtalanító volt.  

Phoenix felsóhajtott és a legidősebbre nézett, aki változatlanul indifferensen foglalta el helyét.

-          Mit kell tennem? – kérdezte tőle halálos komolysággal. Társa még csak nem is pislantott, amikor válaszolt.   

-          Kövesd nyomon az ismeretlen férfit és tegyél róla, hogy ne tudja elérni a cukrászt – mondta komolyan. – Ha meggyőzik arról, hogy –

-          Még valami? – vágott közbe Phoenix

-          Figyelj magára Baekhyunra is – egy másikuk bólintotta. – Nem tudjuk, mennyire zavarta meg a jelenléted és ez hogyan van rá hatással.

Ha Phoenix arra gondolt, hogy ő volt az, aki azt mondta a cukrásznak, hogy ha újra találkoznak, meg fogja ölni, és most mégis ő keresi fel, legszívesebben a fejét verte volna a falba. De egy parancs az parancs, és mindegyikőjük tudta, hogy ez mit jelent. Ha óvniuk kell, megvédenek bárkit az utolsó leheletükig. Ha harcolniuk kell, nincs megállás. És ha ölniük kell…

Az Isten kegyelmezzen azoknak, mert ők nem fognak.

          *           

Sok minden van, amit valaki szerethet a kora reggelekben. A zavartalan csend, a gyönyörű napfény, a friss, ropogós levegő kellemes illata, az emberek hiánya az amúgy rendkívül forgalmas utcákon… Baekhyun szerette ezeket a kis dolgokat, még ha nem is volt az a koránkelő fajta, ami kissé ironikus volt, mivel volt egy üzlete, viszonylag korai nyitási idővel. Amikor a fiatal cukrász megkapta a reggeli műszakot, hamarabb kellett kelnie és elkezdenie a napot.

Az évszakok változásával ez mind egyre és egyre nehezebben ment. A tél gyors közeledtével Baekhyun úgy érezte, haldoklik. Talán ez túlzásnak tűnik, de az biztos, hogy sokkal kevésbé volt energikus, többet aludt tovább és vált könnyebben fáradttá, ahogy változtak az idők. Szinte újjászületettnek érezte magát tavasszal, egy eleven kis napsugár volt nyáron, a kedvenc évszaka idején, és elérve az év másik felét unottnak, letargikusnak, lustának, és általában: szarul érezte magát. Teljes szívéből utálta a telet, vagy inkább a metsző hideget és sötétséget, amit hozott magával. Ha lenne választása, inkább végigaludná az egész évszakot, akár egy medve, minthogy el kelljen viselnie. De az életnek más volt a rendje, és mindennek mennie kellett tovább.

Macskákat megszégyenítően kényelmes nyújtózkodása után felkelt puha és meleg franciaágyából, és félig még álmosan, ásítva botladozott fürdőszobájának ismert irányába, hogy felfrissítse magát. Amikor rápillantott ablakára a nappaliban és észlelte, hogy ezen a reggelen a Nap még fel sem kelt, hangulata rosszabbodott. Annyira, annyira korán volt még, és otthona a reggeli Nap fényes sugarai nélkül olyan borúsnak és sötétnek tűnt. Hiányzott neki a napfelkelték látványa.

Elérve a fürdőt, meglepődve konstatálta, hogy a lámpák már égnek, de ő mindössze könnyen felejtő elméjére fogta a dolgot, és az orra alatt morgott a villanyszámláról. Felfrissítve magát éberebb volt, de összességében az a nehéz, sötét érzés nem hagyta el, még felöltözés, és lakása elhagyása után sem.  

Amikor elérte a Gateau Madeleine-t, az első napsugarak már visszaverődtek a takaros kis üzlet megannyi ablakáról. Gyenge volt, mivel már őszben járt az idő, de ő mégis értékelte a fényt és egy pillanatig megfürdőzött bennük, mielőtt belépett a hátsó ajtón. Onnantól örökös rutinját követte: készített egy cappuchinot úgy, ahogy Jongdae tanította neki, és a még mindig forrón gőzölgő csészével a kezében indult ellenőrizni, hogy minden rendben van-e, mielőtt átöltözött, és elkezdett sütni.

Az üzlet palettája színes és gazdag volt; a vásárlók mindig megjegyezték, hogy kedvelik a változatos termékeket, amiket sehol máshol nem lehetett megtalálni. Baekhyun sok országban járt az évek alatt, amíg tanulta a szakmát, és szerette felkapdosni és hazahozni azokat a recepteket, amikkel az ott tartózkodása alatt futott össze. Amikor megnyitotta a Gateau Madeleine-t azt gondolta: Miért ne kóstoltassuk meg az átlagos koreaival a világ másik felét? És így készült el az ajánlatuk egy része.

Ami a reggeli péksüteményeket illette, Európa sokkal büszkélkedhetett és Baekhyun valamennyit imádta. A piték és a rétesek Ázsiában is ismertek voltak, de a cukrász igazi, hagyományos recept szerint készítette őket, megannyi ízben (mint például alma, meggy és barack) és ezért voltak rendkívül népszerűek. Egyik kedvence a kakaós tekercs volt, vagy – ahogy a magyarok mondják – a ’kakaós csiga’ és a ’kalács’, ami egy brióshoz hasonló fonott sütemény volt, olyan puhasággal, mint egy igazi felhő. Forró csokoládéval, tejjel vagy kakaóval tálalták, egy kis vajjal ízlés szerint.

Franciaországban értelemszerűen megtanulta, hogyan kell croissant készíteni (a sajtos darabok még sütő-melegen voltak a legfinomabbak, ahogy az egyik vásárlója mondta), emellett hazahozta a ’bichon au citron’ receptjét is, ami egy citromos töltelékkel töltött leveles tészta alapú sütemény volt.

Másrészről nem teljesen volt megelégedve, mivel csak nagyon kevés sós süteményt tudott az asztalra lerakni. Ez kimerült a német perecek pár íz változatában, és egy kis magyar ’kifli’-ben, némi sókristállyal és köménnyel megszórva. Új célja az volt, hogy minél több sós péksütemény receptet tanuljon meg, hogy kielégítse sós-szájú vendégeit.

Amikor befejezte a sütést valamivel reggel hét előtt, alkalmazottjai még álmos arccal jelentek meg, de ő átfordította a ZÁRVA táblát a NYITVA oldalra és egyáltalán nem kellett sokáig várnia, hogy az első vásárlói megjelenjenek. Néha, amikor ideje engedte, Baekhyun szívesen szolgálta ki őket, beszélgetett velük a kreálmányairól, vagy bármi másról, addig, amíg mosoly sugárzott az arcokon, amikkel találkozott.

A mai azon ritka napok egyike volt, amikor tudatosan változtatta meg a beosztást úgy, hogy kicsit tudjon felszolgálni, és erre oka volt. Amikor Wheein említette a magas, fekete hajú férfit, aki elvitte a főnix tortát, nem hitte, hogy még fog hallani felőle, de mégis hallott. És az egész ügy olyan fura volt.

Néhány kollégája esküdött rá, hogy majdnem minden nap látta a rejtélyes férfit, míg a másik csapat nem. Kyungsoo nem számított, hiszen ő mindig a konyhába volt beosztva, de Minseoknak és Jongdaenek nem volt mentsége. Baristaként mindenkit látniuk kellett a helyükről, hiszen Baekhyun eleve úgy készíttette el a pultjukat. Jongin még különösebb volt, mert az egész ügyre a „Nem emlékszem, főnök, sok vendégem volt!” kártyát használta fel.

Taehyung és a lányok miért emlékeztek akkor a fekete hajúra?

Valami itt bűzlött és Baekhyunnak ez nem tetszett. És mivel annak a híve volt, hogy a problémákat legjobban önmaga tudja megoldani az ember, ma nem az irodájában, vagy a konyhában tevékenykedett, remélve, hogy el tudja kapni a férfit.

Nem volt idióta. Volt egy megérzése, hogy ki is lehetett a rejtélyes személy.

Amikor elkapja, kérdezni fog.

És nem érdekelték a következmények.  

Sajnos nem tudta, hogy valaki már most keresztülhúzta a számításait egy, az általa keresett személynek küldött üzenettel.

                                                                          *           

Baekhyun csalódott volt, fáradt és frusztrált, amikor rájött, hogy az ismeretlen férfi nem fog betérni aznap. Amikor bezárta az üzletet este közeledtével és belebotlott egy jóképű, de túl rámenős idegenbe, aki túl sokat kérdezett róla és próbált mindenképp a kegyeibe férkőzni, egy lehelet választotta el attól, hogy ráripakodjon a férfira. Becsukva a szemeit felsóhajtott, remélve, hogy az égető érzés elhal, miközben próbálta tűrni a másik folyamatos szövegelését. Lehetetlenség volt ellazulnia. Sok inzultus megfordult a nyelvén; a „Nézd, takarodj már el innen, vagy belesütlek valamelyik tortámba, és a felvágásodat a golyóiddal kezdem!” az első öt között a listán az elméjében, de mielőtt ki tudta volna bármelyiket is mondani, furcsán érezte magát

Sziporkázó részecskék villantak a szemhéjai mögött, és kellemes melegség járta át ereit, frusztrációja és bosszús érzelmei olajként tüzelve mindezt. Az érzés idővel alább hagyott és nyugalmat hagyott maga után. Amikor kinyitotta szemeit, a férfi még mindig mellette volt, furcsán bámulva rá valamilyen okból, de Baekhyun nem törődött vele.

-          Hagyjon békén, kérem – biccentett kurtán, majd elsietett a metró állomás felé.

Ha csak egy pillanattal tovább maradt volna, talán megláthatta volna azt a valakit, aki az árnyékokból kinyúlva megragadta az idegesítő férfit, aki pánikra vált arccal készült valamit közölni a világgal, de egy erős ütés a tarkóra kiütötte.

A támadó telefonját elővéve beütött egy számot, és a készüléket a válla és nyaka közé szorítva vizsgálni kezdte a kiütött férfi mozdulatlan testét a sikátorban. Amikor felhúzta az egyik szemhéjat, és látta, hogy az írisz élettelenné vált, fényét elvesztette, pár szitokszóval verte fel az éjszaka csendjét. A hívásra eközben válaszoltak, így a másik fél hallhatta a káromkodásokat.

           -          Mi az te seggfej?

           -          Biztosak vagytok benne, hogy kell neki felügyelet? – kérdezte veszélyesen csendes hangon.

           -          Mégis miről –

           -          Srácok, megvakította az ügynököt a fényével és még csak nem is tud róla! – suttogta erőteljesen a telefonba, mielőtt elvágta a vonalat.  

Kieresztve a felgyülemlett gőzt, egy másik számot hívott, hogy segítsen a „csomag” elszállításával a lábánál, közben pedig próbált kitalálni valami megoldást a jelen helyzetre, és arra, aki okozta mindezt.