Második fejezet

Baekhyun egy pillanatig sem hitte, hogy könnyű dolga lesz a korábban felettébb mogorvának és agresszívnek tűnő vörös hajú idegennel, és annak véres sérülésével, de arra azért mégsem számított, hogy a férfi oldalában egy fémes csillanást lát majd, amikor leteszi terhét az egyik bőrkanapéra az üzletben és bekukkant a pólója alá. Vékony, gyönyörűen formált ujjai kissé remegve tartották a vérrel teliázott pólóanyagot, miközben fejében rengeteg kérdés kattogott.

Pisztoly volt nála, talán harcba kerülhetett. Esetleg bandatámadás volt?

De a sápadt, izzadtságtól gyöngyöző, erősen pihegő alakot nézve lenyelte kíváncsiságát, és eleresztve a másik ruháját, telefonja után kutatott a zsebében. A még nála lévő fegyvert az asztalra rakta a hátsó irodából előhozott elsősegély felszerelés mellé, és véres kezeit undorodva nadrágjába törölve, vigyázva mobilkészüléke érintőpadján beütötte a 119-es segélyhívó telefonszámot. Szabad karjával átölelte magát a hasánál, és hátat fordítva az áldozatnak, ajkait beharapva várta meg a diszpécser jelentkezését. Három csörgés után életbe lépett a vonal.

-          Ön a 119-et hívta – szólalt meg egy kellemes női hang. – Mi a vészhelyzete és tartózkodási helye?

Baekhyun idegesen megköszörülte a torkát és próbálta tisztán és érthetően előadni a problémáját.

-          Jó estét, orvosi segítségre lenne szükségem.

-          Jól van? Tudna egy pontos címet mondani? – aggódott a nő, de Baekhyun megnyugtatta a kedélyeit.

-          Nem rólam van szó. Az üzletem közelében találtam rá egy férfira, akinek talán lőtt sebe van. Tanultam elsősegélyt, de úgy vélem, jobb lenne, ha sürgősen ellátnák, mert csúnya a sérülés.

-          Értem – mormogta a nő komolyan; a háttérben billentyűzet pötyögésének hangja. – A sérült eszméleténél van?

-          Nincs, de lélegzik és van pulzusa is. A hely a Naebang metróállomás közelében –

A fegyver kattanását tisztán és közelről hallotta a füle mellett és pillanatokon belül egy érdes tenyér szorult a szájára, félbeszakítva mondatát. Baekhyun már átkozta magát, amiért letette a pisztolyt, magánál kellett volna tartania. A háta mögötti jelenlét teljesen hozzásimult, aminek egyszerűen beleborzongott a közelségébe. Markáns, füstös parfümillat bódította érzékeit az izzadtság és a vérszag keserű bűzével. A tarkóján lévő cső hűvössége miatt szintén végigcikázott rajta egy hideghullám.

-          Ha még egy szót mersz szólni, azonnal lelőlek – suttogta a vörös hajú férfi közvetlenül a bal fülcimpájára. – Kapcsold ki.

Baekhyun hallotta a diszpécser összezavarodott hallózásait, de a neki nyomuló fegyvernek készségesen engedelmeskedve megszakította a hívást, majd kikapcsolta a készüléket és felemelte a kezeit.

-          Cs-Csak segíteni akartam – nézett hátra óvatosan a válla felett.

A vörös hajú alak olyan közel volt hozzá, hogy érezte a leheletét az arcán. Tekintetében még mindig az a furcsán meleg, pattogó szikra ült, de látszott, hogy bágyadt, fáradt a sérülés miatt.

         -          Senki sem kérte – mondta kemény hangon, majd egy vészes imbolygás után lehuppant a kanapéra és lehunyta szemeit. – Egyedül is elboldogulok.

Baekhyun közelebb lépett hozzá és csípőre tette kezeit. Nem tudta, hogy ki az előtte ülő férfi, de azt látta, hogy elképesztően makacs volt, és az eget verte a büszkesége. Semmilyen segítséget nem volt hajlandó elfogadni, pedig látszódott, hogy nincs a legjobb bőrben.

        -          Egy lőtt sebbel? Kötve hiszem.

        -          Semmi olyan, ami ne történt volna meg máskor is – motyogta a másik.

Az ismeretlen óvatosan felfejtette magán a pólóját és ujjaival kész volt a sebbe nyúlni, ha Baekhyun közbe nem lép, és rá nem markol a csuklójára. Nem akarta ugyanis, hogy a férfi kezén lévő piszok belekerüljön és elfertőzze a sérülést. De meglepetésére azonnal el kellett engednie a megfogott végtagot, ugyanis a vörös hajú bőre szinte égette a markát – szó szerint. Tágra nyílt szemmel tette saját homlokára a kezét, hogy összehasonlítsa a két hőmérsékletet.

-          Nagyon magas a lázad – nyelt aggódva. Talán még a negyven fokot is meghaladta a testhője. – El kell menned egy kórházba.

Alig akart azonban a telefonjáért nyúlni, ismét egy ráfogott fegyver akadályozta meg ebben. „Vendége” szikrázó szemmel méregette alakját.

-          Nincs kórház, sem pedig mentő; semmilyen hatóság. Nagyon nem szeretném szétlőni azt a csinos arcodat, de szinte kiköveteled, és lassan elfogy a türelmem – morogta fenyegetően. – Takarodj innen, és hagyj engem békén.

Baekhyun nem tudta, honnan volt bátorsága felkapni a vizet, de a rámutató fegyverrel nem is törődve közelebb lépett a veszélyes férfihoz.

-          Ez a kanapé, amit most éppen összevérezel – mutatott az említett bútordarabra – és ez az egész üzlet – mutatott körbe – az enyém. Nincs jogod hozzá, hogy kiküldj innen! Légy inkább hálás, hogy behurcoltalak abból a koszos sikátorból!

-          Még egyszer mondom: senki sem kérte! – kiabálta az arcába a másik. – Légy inkább hálás, hogy még nem lőttelek agyon, te kis törpe!

A fiatal cukrász gyűlölte, ha a magasságával inzultálták; az egyik legnagyobb övön aluli ütés volt ez az egójára, amit csak adni lehetett, mert nem tehetett róla, hogy a szülei mindketten alacsonyabb növésűek voltak és örökölte ezt az erős gént. Mellőzve a ráfogott fegyvert, felmutatta a telefont és szúrós szemmel ránézett a hálátlan férfira.

-          Választhatsz, hogy kit hívok – sziszegte. – A mentőket, hogy ellássanak, vagy pedig a rendőrséget.

BAMM!

A lövés óriásit döndült a levegőben, a helyiség visszhangot vert, Baekhyun telefonja pedig ripityára törve esett ki tulajdonosa kezéből – már ami maradt belőle. A férfi zihálva, remegő kézzel tartotta még mindig füstölgő hegyű fegyverét, amellyel célba vette a mobilt. Elszánt tekintete furcsa mód mintha világosabbnak tűnt volna, bár a cukrásznak ez fel sem tűnt zavaros gondolatai mellett.

Azt hitte, hogy csak blöfföl a fegyverrel; hogy valójában nem sütné el azt, csak fenyegetőzik. Ezért is mert olyan bátran szembeszállni a vörös hajú idegennel, mert nem hitte, hogy a kemény, rideg tekintet ellenére az a babaarc bármi rosszat is elkövetne. Ha nem célzott volna pontosan, csak egy kicsivel arrébb megy a golyó… most halott lenne. Erre a gondolatra megremegtek térdei és lábai összerogytak alatta.

A másik, mintha mi sem történt volna, magához vette az elsősegély dobozt és kiturkált belőle egy ollót és szétvágta magán felsőjét, amiből nehézkesen, de kiverekedett. A póló, leesve a járólapra ontotta kifelé magából az eddig benne rekedt vért és csendes folyamként kezdett csorogni a fugák mentén. Egy pólyát a fogai közé kapva, az ollót pedig a markába, megkísérelte kiszedni a lövedéket a sebből.

 Az első mozdulatra, ahogy belepiszkált a még mindig vértől vörös mélységbe, felordított – Baekhyun már értette, hogy miért vette a szájába a pólyát; arra harapott rá, az fogta fel fájdalmas nyöszörgéseinek hangját. A vörös hajú férfi a plafont bámulva, hevesen lélegezve próbálta kipiszkálni vakon a benne maradhatott hüvelyt, de nem jutott előrébb. Olyannyira, hogy kezének remegése miatt kiesett ujjai közül az olló és a járólapon csilingelve Baekhyun lábához esett. Egy ideig csak az eszközre bámult, aztán megemberelte magát és közelebb kúszott vele a kanapéján fekvő sérülthez.

        -          Mondtam, hogy segítség –

        -          Ha megint a mentőkről kezdesz papolni, nem tudom, mit csinálok veled – lehelte nehézkesen az idegen.

Baekhyun megrázta a fejét és az elsősegély dobozban található fertőtlenítővel áttörölte az ollót és saját kezét is.

        -          Nem tudom, miért nem akarod, hogy bárki is lásson, de ám, legyen – sóhajtott fel. – Viszont akkor én csinálom és nincs apelláta.

        -          Még mit –

Egy fájdalmas bökés a sebbe és a férfi máris nem ellenkezett annyira. Baekhyun halványan elmosolyodott és elhallgattatta az ismeretlen morgásait a szájába tolt pólyadarabbal. Csak remélni merte, hogy a rengeteg orvosi dráma, amit megnézett, a segítségére lesz munkájában.

                   *           

Körülbelül negyven perccel később Baekhyun nagy sóhajjal tette le a kezéből a fogót, és vágta el az utolsó darabot az orvosi cérnából, amivel összetartotta a körülbelül négy centiméternyi sebet. A vörös hajú férfinak többször meg kellett mutatnia, hogyan csinálja, mire sikerült elsajátítania a speciális csomózást, de végül sikerült.

Tekintettel a férfi kimerült, halkan szuszogó alakjára, csendben állt fel a földről és ment el megmosni kezeit, majd utána nekilátott a rendetlenség feltakarításának. Az irodája mosdójában először kiáztatta a férfi nadrágjából a félig alvadt vért, utána pedig jó adag mosószerrel és öblítővel bedobta a mosógépbe. A pólót egy szemetes zsákba csomagolta, mivel már úgyis használhatatlan volt. Fertőtlenítővel dúsított felmosó vízzel pedig eltüntette a vérfoltokat üzlete padlójáról, miután minden kelléket visszarakott a helyére és hamarosan már csak egy dolog szúrta a fiatal cukrász vékony cérnaszálon függő mániákus tisztaságát.

A kanapé és a rajta fekvő vérfoltos férfi.

Nagy sóhajt hallatva a konyhából a legnagyobb, máskor habkészítésre használt fémtálba jeges vizet tett és egy tiszta konyharuhával felszerelkezve nekilátott, hogy megtisztítsa tetőtől talpig a vörös hajút. Baekhyun minden lelki erejét felemésztette az, hogy visszafogja magát a bámulásban, de senki sem okolhatta azért, amiért vonzónak találta „páciense” alakját. Széles test és vállak; erős, vastag karok, hosszú, izmos lábak, keskeny csípő, ami egyetlen boxerben egyenlő volt egy lelket rengető kísértéssel és bűnnel. Izzóan vörös haja lángolt a bézs színű bőrkanapén és furcsa mód hiába volt izzadt, semmiféle festékmaradvány nem vegyült a cseppekbe… mintha nem is lenne festetve. De ez természetesen lehetetlen.

Baekhyun kicsavarva a törölközőt, először a számára legnehezebb – értsd: legjobban tetsző – részen akart túl lenni, mégpedig a törzzsel. Óvatosan kerülte ki a korábban már kissé megtisztított sebkörnyéket és ruhájával inkább azon az izmos, csokoládé hasfalon ténykedett, aminek a látványától akaratlanul is elvörösödött – de látva a halvány lila és zöld foltokat a bőrén, ez hamar lelohadt. Széles, domborodó mellkasa után egészen az ujjakig végigmosta azokat az erős, hosszú karokat; nyakát és finoman az arcát is.

A ruhát szokatlanul sokszor kellett belemártania a vízbe és azt cserélnie is kellett, olyan gyorsan vált meleggé kezében a ruha és a víz, ezért Baekhyun, miután befejezte a férfi első felének mosdatását, lázmérőért rohant és gyengéden lefeszítve annak állkapcsát, vastag, kiszáradt ajkain át nyelve alá tette a digitális hőmérőt. Az idegen fejénél tüsténkedve időnként rápillantott a kijelzőre, de amikor az még nem pislogott, de már elhagyta az ötven Celsius fokot, és kiakadt, azt hitte, hogy megbolondult az eszköz. Hozzáérve puszta kézzel arcának bőréhez azonban mégsem tűnt akkora bolondságnak az, amit a mérő mutatott. Baekhyun habozva ugyan, de kivette a férfi ajkai közül a hőmérőt és elgondolkozva bámulta az előtte fekvő sérültet.

A test már negyven foknál is szörnyű állapotban van – gondolta - de ő több mint ötven fokos testhővel is csak éppen, hogy izzad. A légzése stabil, nem tűnik különösképp betegnek. A mérő szerint már rég halottnak kéne lennie. Én ezt nem értem!

Csóválva a fejét, próbálta figyelmen kívül hagyni a dolgot és jobb oldalára hengerítve a testet, annak hátát is készült megmosni, de ijedtében felkiáltott. A bézs színű bőrkanapé felülete világosbarna volt, mintha valaki megégette volna, de a nyom egyértelműen egy testalakot adott ki a bútoron, ami nem tartozhatott, csak egy emberhez. Emellett néhol égett szélű, kis pöttyök tarkították a kárpitot, mintha cigaretta csikkekkel randalíroztak volna rajta. Baekhyun azonban azokra az izzadtságcseppekre gondolt, amik legördültek a férfin és eltűntek alatta. Rendkívül furcsa és hihetetlen volt ez az egész.

Rátekintve a férfi másik felére, Baekhyun szavai elakadtak. Nem, kivételesen nem a vörös hajú testfelépítése kavarta fel érzéseit. Hanem az az óriási, színes tetoválás, ami a férfi egész hátát beterítette és olyan színekkel vibrált, mint tulajdonosának haja.

A kép egy madarat, a rengeteg féle sárga, vörös árnyalatból és a formákból ítélve egy főnixet ábrázolt; csodálatos munka volt és biztosan nem két perc volt felvarratni. A tetoválás olyan élénk volt, mintha nemrég készült volna, de a vonalak úgy simultak a férfi forró bőrébe, mintha ezer éve a részei volnának. Baekhyun ismét lenyelve gondolatait végigsimította a nedves ruhával a bőrfelületet, de a felcsapó gőzre már ő sem bírta tovább. Keze megállt a levegőben, úgy pillantott a magas férfi hófehér, izzadt arcára.

     -          Mégis ki a pokol vagy te? – suttogta némi félelemmel vegyes kíváncsisággal a lelkében.

Nem is sejtette, hogy hamarosan pontosan tudni fogja a saját kérdésére a választ, és azt fogja kívánni, bárcsak ne tudná az igazat.