Első fejezet

Byun Baekhyun utálta az esőt.

Nem csak azért, mert olyankor bőrig ázik az ember, tócsákba lépünk, megfázunk, és az ég tükörképeként erőt vesz rajtunk a rossz, sötét hangulat, hanem mert a legtöbb ember ilyen időben nem mozdul ki otthonról. És így kevesebb az esély arra, hogy betérnek hozzá és a kis csodaüzletébe. Nem csilingel az ajtó felett elhelyezett, kellemesen mély hangú csengő, és nem alakul ki az a nyugtató háttérzaj, amit a sok ember örömteli csevegése hoz létre. És persze így a pénz sem gyűlik a kasszában.

Baekhyun mindig is cukrász szeretett volna lenni, amióta csak az eszét tudta. Míg más fiúk kisautókat és különféle, éppen divatos robotokat, legókat kértek a szüleiktől karácsonyra és szülinapra, addig ő a legújabb, gyerekeknek való konyha szettet, süteménykészítőt csikarta ki gyönyörűen csillogó, igazi kisgyermek szemmel. Nagyon sokszor emiatt kicsúfolták a többiek, és emlékezett, mennyi fura pillantást vetettek a szüleire az eladók, amikor a játékboltban a pénztárnál álltak, kezében egy eredetileg lányoknak szánt játékkal. De sohasem szegte egyik sem a kedvét, és az elhatározást, hogyha felnő, mi szeretne lenni; egész életében csak egyvalamiről álmodott.

Hogy egyszer megnyithassa a saját üzletét.

A gimnáziumi évek egy szempillantás alatt elteltek, de Baekhyun sohasem tért el a céljától, és a tanulás mellett folyamatosan fejlesztette cukrászismereteit az internet segítségével. Mindig készített valamit, kipróbált egy-egy technikát, ízkombinációt, ami felkeltette az érdeklődését, hogy utána az iskolában a baráti körével végigkóstoltassa és véleményeztesse az elkészült műveket. Családja – főként testvére, Baekbeom – is áldozatul esett a fiú szenvedélyének, de az édesszájú báty sohasem panaszkodott, amikor vacsora után mindig újabb és újabb desszert került elé az asztalra. Iskolás éveinek végére már annyira ismert volt a szeretete, tehetsége és az elkötelezettsége a sütemények iránt, hogy több tanára is cukrászda helyett vele készíttette el egyes alkalmakra a kívánt desszerteket, persze fizetség ellenében. Baekhyun az ezekből befolyt összegeket türelmesen és szorgalmasan gyűjtögette az egyetemi éveire, vagy időnként egy-egy különleges alapanyagot vásárolt belőle, amit később felhasznált pár süteményhez.

 Jó tanulóként nem volt meglepő, hogy felvették a Le Cordon Blue-Sookmyung Akadémia szöuli campusára, amely a világ legjobb francia kulináris egyetemeként van számon tartva a cukrásziparban, több mint százhúsz éves tapasztalattal és szakértelemmel a háta mögött. Az alap, intermediate és superior fokozatok megszerzése után kiváló minősítésű diplomát szerzett, majd Franciaországban megszerezte a mester fokozatot is. Több európai országban gyakornokoskodott a legjobb cukrászatokban, például Belgiumban is, ahol a csokoládékészítés legtöbb fortélyát elsajátította, a francia nyelvvel egyetemben.

Hazautazása után még egy évig Szöul legelőkelőbb helyein dolgozott, mígnem az évekig gyűjtögetett pénze immár elég volt arra, hogy egy saját üzletet nyithasson.

 Baekhyun csak a gyermekének hívta az igazán otthonos, fiatalos, de mégis elegáns helyet, név szerint a Gateau Madeleine-t, hiszen annak minden sarkát ő tervezte – sőt, valamit ő is keltett életre: ha kellett, festett, mázolt, fúrt és faragott a mesteremberek mellett. A cukrászdát leginkább egy francia-koreai stílus keveréknek lehetne elkönyvelni, ami magát Baekhyunt is szimbolizálja, hiszen hiába az európai tanítás, az ázsiai gyökereket soha nem lehet, és nem is szabad elfelejteni. Az üzletnek tervezett kinti részleget is, ami a francia sétálóutcák kiülős, teraszos hangulatát idézi fel, amit mindig is kedvelt, de odabenn is van épp elég hely egy kis csevegésre. Ezen kívül bentre került még egy hosszú, L-alakú pult, amiben a különféle sütemények állíthatóak ki, és egy látványkávézó is, ahol a vendégek kedvükre választhatják ki, milyen alapanyagokból és mit készítsen nekik a barista.

Baekhyunnak nem volt könnyű dolga a cukrászda dolgozóinak kiválasztásával – maximalista ember lévén nem csak önmagától, de beosztottjától is százhúsz százalékot várt el minden pillanatban, hiszen ő is a hajtáshoz, a gyors, de precíz munkavégzéshez volt hozzászokva. Nem egy, és nem két hétbe telt, amíg össze tudta állítani a csapatot, aki megfelelt az elvárásainak, de minden időt és erőfeszítést megértek az előkészületek.

Kyungsoo, egy kezdő, de igazán tehetséges cukrász, aki Baekhyun keze alá dolgozik és távollétében felügyeli az üzlet menetét.

Minseok és Jongdae, a baristák, akik minden szeretetüket belekeverik az összes kávéba, amit elkészítenek, csodálatos mosollyal jutalmazva azokat, akik megdicsérik fáradozásukat.

A felszolgálók sora az unokatestvéréből, Taehyungból, egy bronz bőrű, kedves fiúból, Jonginból és négy életrevaló, vidám lányból: Yongsunból, Wheeinből, Byuljiból és Hyejinből állt, akik még a konyhában is besegítettek, ha arra volt szükség.

Így állt össze tehát a kis csapat, amire Baekhyun mérhetetlenül büszke volt. A közel három hónap alatt, amióta megnyitott az üzlet, már úgy összerázódott a társaság, mintha mindig is ismerték volna egymást. A légkör jó volt, és ez az üzlet és a vendégek hangulatát is meghatározta. Még ezen az esős péntek délelőttön is rengeteg volt a munka.

-            Elfogytak a levendulás macaronok!

-            Főnök, az egyik szállító, akit vártál, megjött! Hova tehetik le az árut?

-            A hármas asztalnál az üzletvezetőt keresik esküvői torta ügyben!

Baekhyun mélyen felsóhajtott, ahogy a hangok elérték a fülét, de mosollyal az arcán fordult el az ablaktól és kezdett újra dolgozni. Bár általában egyszerre legalább három helyen kellett volna lennie, és sohasem volt egy szabad perce, mégis élete jelen pillanatában volt a legboldogabb.

És egy kis eső ezen semmit nem tud elrontani.

                                                                                       🔥🔥🔥

                                            
   

A Nap már alacsonyan járt a horizonton, amikor az utolsó vendég is elhagyta a forgalmas kis üzletet, lélegzethez juttatva így a benne dolgozókat. Az üvegablakokon keresztül gyönyörű kilátás nyílt a hangyabollyá vált utakra, háttérben az ég lilás-narancsos, festővászonra illő színeivel. Baekhyun fehér csokis lattéjét kavargatva – Minseok érdeme – nézte, ahogy Yongsun megfogja az ajtón függő kis táblácskát, és a zárva feliratot fordítja a világ felé. A lány csüggedten zuhant le az egyik – már tisztára törölt asztalhoz – és lehunyva szemeit, óriásit sóhajtott. Baekhyun azonban tudta, hogyan is tudná kicsit felvidítani ez után a fárasztó nap után, és előre elmosolyodott a lány reakcióján.

-             Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele srácok – nézett a többiekre, akik az üzlet különböző pontjain serénykedtek – de ha nekem randim lenne, és főnököm olyan kedves, hogy hamarabb elenged, nem ülnék ilyen nyugodtan a fenekemen, hanem már készülődnék.

A többiek nevetésére a lány felnyitotta pilláit és az említett munkaadóra pislogott hitetlenül, majd rávillantotta ezer wattos, gyönyörű mosolyát, miután feltöltődött a kijelentéstől.

-            Tényleg mehetek? Nem nekem kell feltakarítanom? – ugrott a fiú elé a pult másik oldalán, mire Baekhyun egy sokat sejtető mosollyal bólintott. - Te vagy a legjobb!

-            Csak Eric meg ne tudja, hogy más pasikat ölelgetsz helyette – kuncogta a háttérben Wheein, a másik két lánnyal egyetemben, elnézve főnöküket a hiperaktív barátnőjük karjai közt.

-            Nem kell aggódnia – mosolyogta Baekhyun. – Nem abban a csapatban játszom.

A kijelentést nem fogadta sem kínos csend, sem meglepődés, vagy felháborodás; csakis mosolyok, illetve cukkoló vigyorok, főképp a lányok részéről. Baekhyun nem rejtette véka alá a szexualitását, amikor felvette a dolgozóit, előre közölte velük az állást, hogy megelőzze a későbbi meglepetéseket. A hírre, hogy a sikeres cukrász meleg, a legtöbbjük egyszerűen csak bólintott; egyáltalán nem zavarta őket a dolog, amiért Baekhyun hálás volt. Hyejin időnkénti kerítőnösködéséért, amikor megpróbálta összehozni valakivel, már annál kevésbé.

Gimnázium vége felé kezdett megbarátkozni először a gondolattal, hogy a nők nem vonzóak számára, és be kellett, hogy vallja, kissé sokáig tartott ezt a tényt elfogadnia. Vagy inkább megtanulni mellőzni. Baekhyun világ életében a karrierjére, és az álmaira koncentrált, így jó részt nem is volt ideje foglalkoznia ezzel a „problémával”. Nem randizott, nem bámult senkire, mert mindig elfoglalt volt valamivel; ezért is Hyejin buzgósága a szerinte „rendkívül egysíkú” szerelmi élete iránt, amit igyekszik megváltoztatni, Baekhyun minden ellenkezése ellenére.

Persze, már túl volt néhány párkapcsolaton, és az azokkal járó különböző, egyre nagyobb karikával illetett lépcsőfokokon, de senki sem maradt mellette sokáig. Sajnos, még senki sem tudott a fiú és a süteményszeretete közé állni. Ami, őszintén szólva, egyáltalán nem zavarta a fiatal cukrászt.

Baekhyun kávéja elszürcsölése után maga is munkához látott, és péntek este lévén hamarabb elengedte a többi munkatársát is, amikor a takarítás dandárja el volt végezve. A csend beállta után lezárta a kasszát, és az aznapi bevételt gondosan az iroda széfjébe zárta – persze alapos számlálás után. A konyhában ellenőrizte az összes elektronikai eszközt, majd előkészítette Kyungsoonak a másnap hajnalban megsütendő desszerteket, és azoknak a listáját, hogy miből, hány darab kell majd. Még a raktárba is benézett pár perc idejéig, hogy minden rendben van-e, csak ezután nyugodott meg a lelke. Gyakornokként beleverték a fejébe a végletekig menő alaposságot, és ezt nem tudta levetkőzni.

Szétnézve a csillogóan tiszta helyiségben szeme azonnal rátévedt a hátsó kijárat mellé lerakott két kukászsákra, amelyek teljesen kiríttak a környezetből. Baekhyun egy nagy sóhajjal felöltözött, magára kanyarította táskáját és felmarkolta őket, hogy a bolt háta mögött lévő szemetes konténerekbe rakja őket, mielőtt még végleg bezár.

Kinyitva az ajtót, szinte mellbe vágta a benti forrósághoz képest hűvösebb, őszi esti levegő, amelyből jó nagyot szippantott. Baekhyun örült a hétvégének, és, hogy végre lazíthatott: a tegnap sütött isteni finom, epres sajttortáját nyugalomban, egy üveg Sangria mellett tervezte elfogyasztani a TLC csatorna Buddy Valastrojával kettesben. Orra alatt halkan egy vidám dallam hangjait dúdolta örömében, míg a konténerekhez sétált, de az árnyékban hirtelen megtorpant attól, amit látott.

Egy pár fekete bőrcipő kandikált ki az undok, zöld színű, fém tárolók mögül. Hajléktalan lenne? – tűnődött a fiatal cukrász, és a zsákokkal a kezében még közelebb sétált, hogy megnézhesse. Még pár süteményt is tudna adni, ha erről lenne szó, esetleg egy forró teát. De volt, aminek a látványára egyáltalán nem számított.

A legelső kép, ami az agyába furakodott a ráfogott pisztoly rideg, üres csöve volt, ami miatt ijedtében kiestek a szemetes csomagok a markából és azonnal feltartotta a kezét. Csak ez után regisztrálta, hogy mégis ki fogja az ominózus fegyvert.

Az izzóan vörös, izzadt tincsek azonnal elragadták a tekintetét, hiszen az árnyékos sikátor és az öltözéke is ugyanolyan színű volt hozzá képest: fekete, sötét. Gyönyörűen ívelt, mandulavágású szemében mintha tüzes szikrák pattogtak volna, ahogy hevesen zihálva egyenesen rá nézett. Ajkai fenyegető vicsorba torzultak: talán a miatt a komolynak tűnő, véres sérülés miatt az oldalában, amit kezével próbált leszorítani és takarni Baekhyun kíváncsi szeme előtt. A vészjósló kattanásra fel is emelte a tekintetét és ijedten a vele egykorúnak tűnő férfira nézett.

-            J-Jól vagy? – A lehető legütődöttebb kérdés szaladt ki a száján, de már nem volt mit tenni. – F-Figyelj, én –

Alig tett meg egy lépést az ismeretlen felé, az egyenesen a szívére célzott, ami megtorpanásra késztette. Érezte, hogy a lábai halványan remegnek a félelemtől, de tovább próbálkozott.

-            Nem akarok semmi rosszat, oké? – rázta meg tagadólag még mindig feltartott kezeit. – Csak a szemetet akartam kidobni, de megláttam, hogy van itt valaki, fogalmam sem volt, hogy –

Nem számított arra, hogy az ismeretlen a fegyver tusával a fém konténerre vág; megijedt a hangtól, ami végig visszhangzott az utcán. A gondolatok a fejében ide-oda cikáztak, hol a mellé állva, hogy segítsen a férfin, hol pedig, hogy gondolkodás nélkül meneküljön el onnan.

-            Elkussolnál?! – kiáltott fel hirtelen a vörös hajú, majd fájdalmában felszisszent és nekivetette fejét a hideg kőfalnak.

Baekhyun latolgatta az esélyeit, figyelve a másik kezének remegését, a fájdalmasnak tűnő sebet, és a fegyvert, amit a kezében tartott. Az erőfeszítés látszott, hogy megterhelő számára, mégis távol akarta tartani magától, ami a helyzetében értelmetlennek tűnt.

-            Mi történt? – kérdezte nyugodt hangon és láthatatlanul közelebb araszolt a még mindig csukott szemű ismeretlenhez. – Fáj valamid? Tudok segíteni?

-            Kotródj már el! Ha nem akarod, hogy agyon lőjelek, takarodj innen!

A fenyegetés miatt a már így is egekben táncoló vérnyomása feljebb kúszott, de Baekhyun lenyelte a torkában dobogó gombócot, és a józan esze ellen döntött egy igencsak veszélyes helyzetben.

Határozottan közelebb lépett a férfihoz és kirúgta a kezéből a fegyvert.

Akármilyen lányosnak is titulálták gyerekkorában, fizikai erőszak és bántalmazás sohasem érte, még fiatal korában sem. Nagyon jól tudták ugyanis, hogy Baekhyun hapkidot tanult, és a rúgásai kifejezetten stabilak és erősek voltak. A cukrász ezt használta ki, és a körülményt, hogy az ellenfele nem figyelt és sérült is volt. A pisztolyt talpa alá kényszerítve szigorúan a másik szeme közé nézett, aki egy sóhajjal ismerte el vereségét.

-            Mi történt? – kérdezte halk, de veszedelmes hangon, mire a vörös hajú megforgatta a szemét.

-            Semmi közöd hozzá.

-            Azt kérdeztem, hogy mi történt! – csattant fel Baekhyun, és a zsebébe nyúlva kivette belőle a telefonját. – Erősen ajánlom, hogy válaszolj, különben kénytelen leszek kihívni a rendőrséget.

A nevetésre egyáltalán nem számított, de amennyire meglepte, pont annyira volt kellemes a hang. A férfi elképesztően mély orgánuma szinte simogatta a dobhártyáit. Ahogy nehézkesen felállt a sötétségből és megvilágította egész alakját a holdfény, Baekhyun torka egy pillanatra összeszorult az összevert, de mégis elképesztően vonzó arc láttán. A tüzes mandulaszemek mellett egyenes orr, férfias arcél és vastag, puha plüss ajkak kaptak helyet, arcának két oldalán kissé kiálló, hegyes tündefülekkel. A férfi kiseperte homlokából izzadt, mocskos hajtincseit és megtámaszkodott az egyik konténer falában, úgy vigyorgott rá Baekhyunra, akiben egy pillanatra megfagyott a vér a köztük feszülő magasságkülönbség láttán. A másik, hosszú lábaival egy lépésből beérhette volna, és az erőszakosságból ítélve puszta kézzel is helyben hagyta volna. Erősen gondolkozott azon, hogy kezébe veszi a fegyvert, a biztonság kedvéért és így is tett. Jutalma ismét egy újabb kacaj volt.

-            Elég bátor vagy – billentette oldalra a fejét, imbolyogva tanulmányozva a pöttöm cukrászt. – De még mindig semmi közöd hozzá.

-            Megmondtam, hogy –

-            Csináld – sziszegte hirtelen, ami miatt Baekhyun hátán végigszánkázott a hideg. – Hívd a zsarukat. De csak, hogy tudd, nem adom fel harc nélkül.

Ezzel a mondattal vesztette el egyensúlyát és ájult egyenesen Baekhyun karjaiba, aki a hirtelen tömegtől megroggyant, de istenesen tartotta a nálánál sokkal magasabb és izmosabb idegent. Szemeit megforgatva a helyükön elrakta a fegyvert kabátja zsebébe, és addig igazította magán a másik súlyát, míg el tudott botorkálni üzlete hátsó bejáratához. Ránézve a vörös hajú kimerült, fájdalomtól hófehér arcára, rosszallóan megrázta a fejét.

-            Nem adod fel harc nélkül? Csak nézz magadra. Idióta – motyogta.

Egyaránt átkozva a jó szívét, a sorsot, és az ismeretlen, veszélyes férfit, morogva búcsút intett tökéletes péntek estéjének és nehézkesen bevonszolta az üzletbe.

Csak remélve, hogy nem élete eddigi legnagyobb hibáját követve el így ezzel.

Prológus

Egy talpig feketébe öltözött alak árnyékból árnyékba bújva környékezte meg a magasba kúszó épületet. Az ablakokon át csak a sötétség válaszolt; az összes fényt az utcalámpák fénye adta odakint. A magas, üvegoldalú épület viszont még így is csillogott.

A férfi kesztyűbe bújtatott kezét egyik füléhez emelte és beljebb nyomta az odahelyezett fülhallgatót, hogy jobban hallja a vonal másik felén lévő személy hangját és eligazítását. Fegyverét kezébe kapva indult meg az épület felé, a bokrok között mászva.

Csak egy őr. Tényleg most van a váltás – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt és elővette zsebéből a fehér szövetet, amit már előkészített és a kis üvegcsét, amiben kloroformot tárolt. Nagy levegővétel után kinyitotta az üveget és gyorsan beáztatta vele a textilt, amely gyorsan felszívta az anyagot. Az üveget egy bokor ágai alá rejtve egy, a bejárathoz közelebbi növényhez kúszott és egy hangos sóhajjal kiengedte a benntartott levegőt. Szerencsésen elkerülte, hogy önmagát kábítsa el a kloroform gőzével.

A zsebkendőt szorosan a markába fogva figyelte a ház sarkának közelében folyamatosan járkáló őrt. Kiszámolta, hogy a ház felőle eső sarkához a harmincadik másodpercben lép és hátat fordít, hogy visszafelé induljon, esélyt adva neki, hogy a kamerák látómezején kívül el tudja kábítani. A felvételeken ugyanúgy sétálni fog az őr a hátsó bejárat előtt egy távoli segítség jóvoltából, mintha mi sem történt volna.

Halkan mormolva a számokat, tökéletesen időzítve kapta el. Alkarjával átfogta a nyakát, míg másik kezével az őr orra és szája elé nyomta a kloroformos anyagot. Nem telt bele sok idő, az épületet őrző férfi elájult az elkövető karjában.

Az alak letépte az őr kulcskártyáját és a bejárathoz igyekezve észrevétlenül besurrant az épületbe.

A hirtelen jött gyér, ámde a kinti fényviszonyokhoz képest erős világítástól egy pillanatra elvakult, ám gyorsan kipislogta a szeméből a sötét foltokat és pisztolyát a kezébe véve komótosan lépett a lifthez. A legfelső emeletig ment.  

-          Most merre? – mormolta látszólag a semmibe, amikor kiszállt a járműből, de a fülében rejtőző hang szinte azonnal válaszolt.

-          A jobboldali folyosó felé menj. Az ajtó bal oldalt lesz. Két ajtószárnyú konferenciaterem.

-          Kösz.

Újra megindult, felhúzva a fegyverét, közben sűrűn szétnézve, mivel még ezen a szinten égett a villany. Mikor elérte a szobát; a kulcslyukon bepillantva látta, hogy az alak az ajtónak háttal telefonál, miközben szivarozik.

Tökéletes.

Hang nélkül becsukta maga után az ajtót és lassan a háta mögé lépdelt. Udvariasan megvárta, míg leteszi a telefont, aztán a tarkójához illesztette a kilencmilliméteres fegyver csövét. A székben ülő férfi azonnal ledermedt és óvatosan megpróbált hátrapislantani.

-          Ki maga? – kérdezte óvatosan.

-          Úgy gondolom, itt én leszek az, aki kérdez – mordult fel a betörő. - Hol a szállítmány?

A férfi, név szerint Wong, egy régóta körözött kínai csempész, ideges mosolyra húzta a száját és próbálta eljátszani, hogy semmiről sem tud. Ám támadójának ez nagyon átlátszó volt.

-          M-Milyen szállítmány?

-          Na, ne etessen! – morrant rá az ismeretlen, és a gallérjánál megfogva az ablakkeretbe vágta a fejét.

Wong megtántorodott és tágra nyílt szemmel nézett a fiatal férfira.

-          Megismétlem a kérdést. Hol a szállítmány?

-          Semmiféle szállítmány nincs, nem tudom, miről beszél.

A nyurga férfi megmarkolta a haját és az asztallapba csapta Wong homlokát, közben belerúgott a sípcsontjába. A férfi feljajdult fájdalmában.

-          Nem szeretem, ha hülyének néznek – sziszegte. - Utoljára kérdezem. Ha nem mondja meg, lepuffantom és kilököm az ablakon. Tekintve, hogy a huszadik emeleten vagyunk, csúnya egy halál lenne.

-          Nem merné… - lepődött meg Wong, de fogva tartója határozottan bólintott.

-          De, megmerném. És elmondom magának, hogy nem izgat a gondolat. Miután szétlőttem a fejét, elmegyek palacsintázni. Nutellásat fogok enni.   

Attól a vigyortól, amit a másik felé küldött, Wongot kirázta a hideg. Az égővörös haj, az ádáz szemek és ez az arckifejezés együtt olyan őrült kombinációt alkotott, ami előtt meghátrált.

Amúgy sem volt más választása, tekintve, hogy a másiknak fegyvere volt.

-          A széfben van – motyogta.

A fiatal férfi fél szemmel hátrapislantott az egyik szabad falrészre, ami egy kisebb függönnyel volt fedve. Fém csillogott mögötte.

-          A kód?

Az ellenállás legkisebb jelére gondolkozás nélkül szétlőtte a férfi térdét, aki felordított éktelen fájdalmában.

-          436-558! Maga állat!

A kód bepötyögése után, kinyitva a széfet elé tárultak azok a bőröndök, amiket keresett. Telis-tele voltak illegális fegyverekkel, amit a kormány bármi áron képes volt megszerezni, hogy ne kerüljön rosszabb kezekbe.

-          Szép – bólogatott elismerően. – Legalább négyszáz milla, ha jól saccolom.

-          Ötszáz – morogta padlón gyötrődő áldozat.

-          Mindenki tévedhet – sóhajtotta a férfi, és felé fordulva felemelte a fegyvert.

Wong láthatóan megijedt; elkezdett távolabb csúszni az ismeretlentől, de ő egyre csak közeledett. Egyébként is, nem mintha egy darabokra lőtt térddel bárhová is menekülhetett volna. Amikor azonban felkészült a lövésre, de csak egy kattanást hallott, elvigyorodott.

-          Nocsak, kifogyott a lőszer? – gúnyolódott, elfelejtve, a kinyitott széf tartalmát.

Ám a férfi nem nyúlt hozzájuk. Egy ideig zsebeiben kutatott egy kósza golyó után, de amikor nem talált, mindössze megforgatta helyén a szemeit és a plafonra bámult.

-          Nem akartam ezt csinálni, de nincs más választásom – motyogta és levetette bőrkesztyűit.

A csempész arcából kifutott a vér, amikor meglátta, hogy a másik puszta kezét tűz lepi el. A narancs-piros lángok szakadatlanul nyaldosták körbe ujjait és tenyerét, egészen a csuklójáig, ami egyben hihetetlen és lehetetlen látvány volt. Még a fekete szövetkabát is, amit viselt, a természet törvényeivel dacolva nem kapott lángra. Ha az előtte álló szörnyetegre nézett, elöntötte a sejtig hatoló borzalom.

-          V-Várjon! – kiabálta. - Hiszen megmondtam a kódot! Nem kell megölnie!

A férfi oldalra döntötte a fejét és érdeklődve vizsgálgatta áldozatát, miközben egyre közelebb lépett. Wong a falnak vetve hátát, remegve várta a végzetet.

-          Mikor ígértem ilyesmit? – kérdezte halkan támadója, majd a csempész nyakára helyezte kezét.

Az égett hús szaga sohasem volt kellemes, de már mondhatni, az ismeretlennek megszokás volt az elviselése. A haj és a különféle testszőrzet sercegve égett, szintén nem egy kellemes illattal, a drága öltöny műanyag gombjainak bűze pedig ezt csak tetézte. De csak pár perc kellett csupán, míg a test olyan állapotba került, hogy amikor kilógatta az ablakon és eleresztette, a szél tovafújta hamvait.

Még egy utolsó, nagy levegőt vett az odakinti friss, éjszakai levegőből, aztán felvette kesztyűit és neki látott a pakolásnak. Mielőtt még távozott volna a szobából, a füleséhez nyúlt és tisztán és érthetően jelentett.

-          Célpont kiiktatva, szállítmány biztonságban. Phoenix kilép – közölte tárgyilagosan, majd a bőröndöket felmarkolva elhagyta az épületet.