Negyedik fejezet

Bár az incidens után minden visszakerült a régi kerékvágásba – a Gateu vendégek sokaságával zsibongott minden egyes nap, igencsak megdolgoztatva az üzlet dolgozóit – Baekhyun gondolatai minduntalan vissza-visszatekergőztek a titokzatos idegenhez, számára lassan már idegesítő módon. Kyungsoo a szombati eseten kívül nem kérdezett, nem szólt semmit – mintha meg sem történt volna az egész, és Baekhyun kezdte is úgy érezni, mintha beképzelte volna a történteket. Talán olyan álom lehetett minden, mint amit utána álmodott; mert mégis hogyan lenne lehetséges, hogy bárki is olyan képességekkel rendelkezhessen, mint az a férfi? Elképzelhetetlen. És mivel a kis cetli is eltűnt, amit hátra hagyott maga után, semmi sem igazolta, hogy Baekhyun nem képzeleg lassan már egy hete.

A fiatal cukrász nagyot sóhajtott és visszavándoroltatta tekintetét az előtte fekvő számla halomra, amely az ő kiértékelésére várt. Egész reggel a papírok felett ült, de mint már jó ideje, most sem volt képes koncentrálni arra, amit csinált éppen. És akkor még a szokásos rendeléseket is le kellett adnia a megfelelő cégekhez, plusz ki kellett találnia az őszi kirakat designját, amivel már így is késésben volt, Kyungsoo folyamatosan rágta a fülét miatta.

Félretolva a számokat és a számológépet, tollát puha grafitceruzára cserélte és előhúzott egy tiszta lapot fiókja mélyéről, amelyre fejét támasztva firkálgatni kezdett. Az eleinte bármiféle tudatosság nélkül elhelyezett vonalak hamarosan egy mintába álltak össze a papíron: egy aprócska, de mégis erőteljes láng képét adták ki. Baekhyun hunyorgó szemmel vizsgálgatta pár percig a rajzot, aztán elővett egy másik lapot és felgyűrve fehér ingjének ujjait, munkához látott.

Ceruzája hegye alól legelőször egy négyemeletes torta körvonalai rajzolódtak ki, amelyek szintjei körül kis nyilak mutatták a méretarányokat, és ha valakinek jó szeme volt, a macskakaparások között észrevehette a „fondant” szót is, ami a torta borítását jelölte. Baekhyun nem sokáig gondolkozott a design-on: hosszú, határozott mozdulatokkal elevenítette meg a faroktollakat, a szárnyakat, rajzolta meg a testet és a díszes fejet. Pillanatokon belül a torta nagy hányadát egy gyönyörűséges főnix takarta el: fejét büszkén felemelve, lángokkal övezve.

A színes ceruzák szinte sercentek a papíron, olyan vehemenciával töltötte meg élettel a vázlatot: a bordó, vörös, narancs és citromsárga ceruzák hegye teljesen eltompult a rajz elkészültével. A tortát borító fondant viszont furcsán színtelenül pihent a papíron, de Baekhyun nem tudta eldönteni, mi is menne jól ehhez a színösszeállításhoz.

Lila? Mindenképpen előkelő lenne, de sokkal kevésbé lenne a madár hatalmas.

Világoskék, akár az ég? Túl vidám.

Egyszóval nehéz dilemma volt ez, de a cukrász úgy gondolta, hogy az elkészítés során úgyis rá fog jönni, mi illene a madárhoz.

Pár perc alatt még néhány cupcake-et is kanyarított a papírra díszítésként, amelyek életre keltése után a papírral a kezében kirobogott az irodájából és egy kötényt lekapva az öltöző egyik fogasáról, már be is lépett a konyhába.

Kyungsoo meglepetten pillantott fel pillanatnyi munkájából: kezében habzsákkal éppen egy tepsi cannolit töltött meg fehér, ricottás krémmel, miközben Byulji kis eper darabokkal és csokoládé forgáccsal díszítette a cső két végéből kikandikáló fehérséget. Ez a fajta cannoli volt talán a legnépszerűbb a vendégek körében; a krém akár egy lágy felhő, szétolvadt a szájban, míg a tészta ropogós textúrája ezt tökéletesen ellensúlyozta. Az eper és a csokoládé pedig kitűnően illettek a töltelék kellemes édességéhez. Baekhyun az eredeti receptet egy olaszországi cukrászatban sajátította el, egészen pontosan Szicíliában, és döntött úgy később, hogy megbolondítja kicsit, aminek ez lett a végeredménye.

-          Szia, Baek, mi járatban erre? – kérdezte kíváncsian a lány, de kérdése süket fülekre lelt.

Főnöke mintha meg sem hallotta volna, hogy szóltak hozzá, csak előpakolt néhány hozzávalót és eszközt és szótlanul süteménykészítésbe kezdett. Kyungsoo és Byulji előbb meglepetten összenéztek, majd halványan mosolyogva folytatták munkájukat.

Már nem volt ismeretlen nekik Baekhyun ezen oldala; ha a fiatal cukrász ihletet nyer és betéved a konyhába, se nem lát és se nem hall – csak a feladatára koncentrál teljes mértékben. Ilyenkor felesleges bármivel is zavarni, mert az egyik fülén bemegy az információ, a másikon pedig egyszerűen kihussan.

Amint kész lett egy adag cannoli, Byulji kivitte az előtérbe és a tálcáról esztétikusan elrendezve a látványpult megfelelő helyére helyezte őket. Taehyung kör alakú tálcáját hóna alá kapva támaszkodott a pultnál és pillantott kollégájára.

-          Ji, nem láttad véletlen Baekhyunt? Kerestem az irodájában, de –

Byulji leporolta kezeiről a ráragadt porcukrot és kifújta homlokából a zavaró hamuszőke tincseket.

-          A konyhában van, Tae, de ne zavard, dolgozik.

-          Csak nem? – vigyorodott el a fiatalabbik, mire a másik is megejtett egy mosolyt. – Mit készít?

-          Fogalmam sincs – rántott vállat a lány – de mintha vörös bársony tortát kavart volna be, amikor kijöttem. Egyébként miért keresed?

-          Áh, el kellene mennem hamarabb, mert egy elmaradt órámat ma délután pótolná be az egyik professzorom. Most olvastam az emailben.

-          Figyelj, beszéld meg a többiekkel és menj csak el – mosolyodott el Byulji. – Megleszünk szerintem nélküled is, hiszen itt van még Wheein és Jongin is. Baekhyunnak meg később szólok, tudod, hogy úgyis elengedne.

Taehyung mosolya szinte teljesen megegyezett unokatestvéréével – ezt Byulji minden egyes alkalommal megállapította. Le se tagadhatta volna a két fiú, hogy rokoni szálak fűzik őket egymáshoz. A fiatal egyetemista hálásan biccentett, de mielőtt visszaindult volna dolgozni még visszafordult a pultban álldogáló kolléganőjéhez.

-          Ha esetleg lemaradnék a nagy bemutatóról, megtennéd, hogy lefényképezed, mit készített? Anya oda van Baekhyun műveiért és mindig megkér rá, hogy küldjek neki pár képet, ha valami újjal rukkol elő, de most –

-          Persze, Taehyung, szívesen – mosolyodott el Byulji.

Bepillantva háta mögé a konyhába, és látva főnöke munkalap fölé görnyedő, dolgos alakját, a lány elmosolyodott. Már csak idő kérdése volt, és megtudhatta, mivel rukkol elő a fiatal, tehetséges cukrász. Figyelmét azonban nem tudta sokáig a férfin tartani, ugyanis az ajtó fölé szerelt csengő megszólalt, ahogy újabb vásárlók, egy csapat gimnazista lány lépett be az üzletbe. Byulji elővette legszebb vendégmosolyát, és kisimítva magán az egyen inget, kedvesen előadta a már betanult szövegét.

-          Bonjour mademoiselle – szólt ahhoz a lányhoz, aki a pulthoz legközelebb állt, mint a többiek szóvivője; szavaira egy sor vidám kuncogás futott végig a kis csapaton. – Üdvözöllek titeket a Gateu Madeleineben. Miben segíthetek?

                    *            

Baekhyun számára, ahogy belépett a konyhába, mintha megállt volna az idő. Hangtalanul állította össze és sütötte ki a tésztákat, kavarta be a krémeket és közben egyáltalán nem gondolt semmire. Talán ezért is szeretett annyira itt lenni: a sütés mindig megnyugtatta a lelkét, és elterelte a gondolatait a problémáiról. Mintha az édeskés illat természetes ellensége lett volna mindennek, ami rossz, ami sötét és megfertőzheti egy ember hangulatát.

A fiatal cukrász a kisütött kör alakú, különböző méretű vörös bársony tortákat kiegyenesítette, félbe szelte és levágta a karamellizált réteget róluk, hogy vibráló színük teljességgel pompázzon, majd a korábban bekavart és lehűtött, narancssárgára színezett mascarpone krémmel megtöltötte őket és körbe is vonta őket. Forgó tálcájával, és hosszú, fém spatulájával gyakorlott mozdulatokkal simította végig a torták felszínét és fedte el a morzsákat. Egy rövid hűtés után megismételte a műveletet minden egyes darabon és elérkezett dilemmájához, a fondanthoz. Csak ekkor zökkent ki abból a „transzból”, amibe az ötlet lerajzolása után került és rápillantott a másik fém munkaasztalnál sürgölődő Kyungsoora, aki különféle macaronok összeállításával foglalatoskodott. Baekhyun elővett a fiókból egy szelet papírt és egy ceruzát és a másik mellé caplatott. A tepsi mellé lecsapva a papírt megvárta, amíg a másik felemeli a habzsákot és rá figyel, azután rajzolni kezdett.

-          Négyszintes vörösbársony torta, narancsos-gyömbéres mascarpone krémmel, karamell darabkákkal a rétegek között – magyarázta, miközben levetette a vázlatot a papírra. – A torta díszítése hasonló színű lesz, de a fondanttal gondban vagyok. Nem tudom, mi emelné ki megfelelően a színeket.

Kyungsoo dús szemöldökeit összevonva vizsgálgatta a tortát, rajta a kis láng mintákkal, de semmit nem tett szóvá. Nagyon jól tudta, hogy bármit is kérdezne most Baekhyuntól, addig úgy is terelné a témát, amíg a saját kérdésére nem kap választ. Nagyot sóhajtva megigazította kezében a habzsákját és rámutatott az egyik csóvára.

-          Gondolom, ezek is vörös és sárga árnyalatot kapnak, mint a tészta és a töltelék, így mindenképpen olyan színt választanék, ami elég kontrasztot ad nekik.

-          Köszi – biccentett Baekhyun és visszatért a saját asztalához.

Kyungsoo nyugodtan folytatta munkáját, de egy idő után kíváncsisága győzött és a háta mögé, főnöke felé pillantott, hogy mit is nyújt a porcukron a férfi.

Fekete fondant?

Bármire is készült kollégája, ez a stílus merőben eltért attól, ami megszokott volt tőle. Baekhyun minden süteménye egyfajta vidámságot, színt, harmóniát hordozott, ami főképp a természetéből adódott. Pont ezért furcsa, hogy egy ennyire sötét, mély fondanttal kísérletezik. Még ha a különböző díszítések más színűek is lesznek, a torta hangulata és kinézete is túlságosan nyomasztó lesz, nem fogja tudni ellensúlyozni.   

Már a nyelve hegyén volt az építő kritika, de végül ráharapott ajkaira és folytatta a macaronok megtöltését, még mielőtt lejárt a munkaideje. Délután, amikor kioldotta kötényének csomóját a derekán, Baekhyun még javában a torta kisebb díszítőelemeit formázta cukormasszából, így mindössze egy halk köszönés után hazaindult.

Ahogy előbb-utóbb a többiek is, mind egy szálig, de Baekhyun mintha mindezt nem is érzékelte volna, töretlenül folytatta tovább tevékenykedését. A fekete fondanttal befedte az előzőleg behűtött tortákat – egy lapos, simító műanyaggal addig nyújtotta az anyagot és száműzte alóla a légbuborékokat, amíg a torta felülete sima és egyenletes nem lett. A fölösleget levágta, majd ezután az összeszerelésén fáradozott. Emeletes torta lévén műanyag rudakkal támasztott meg minden egyes réteget, amiket a tésztákba szúrt, ezután egy jól irányzott mozdulattal mondhatni ráejtette a szinteket egymásra.

Baekhyun már tudta, hogy hogyan tehetné a tortát tökéletessé – bár a sötét fondant szokatlan volt ennyire nagy mennyiségben, mégis lehetett enyhíteni az összképen. A díszítőelemek polcáról levett egy adag papírnak tűnő csomagot, ami viszont gyönyörű aranyfüst volt, olyan, amit a könyvkötők is használnak, azzal a különbséggel, hogy ez ehető. Két héttel ezelőtt rendelte egy fekete-fehér esküvői tortához, egészen addig nem is ismerte ezt a technikát. Lefejtve a műanyag tasakok egyik oldalát, Baekhyun heveny módon előbb itt-ott bekente a fondant felületét némi cukorgéllel, aztán rátapasztotta a füstöt, ami beleragadt az anyagba, szépséges, véletlenszerű mintákat hagyva maga mögött.

A torta fő látványossága a tervezett főnix volt a legfelső rétegen, amelynek tollai lágyan leomlottak a torta szintjein, néhol lángokba borítva a környezetet – Baekhyun ezen több órát dolgozott az éjszaka folyamán, mire megformázta a kecses testet, az erőteljes alakot és minden egyes tollat. Szemei élettel telin csillogtak, fejtartása büszke volt; pont olyan, amilyennek Baekhyun megálmodta.

A reggeli órákban, amikor kész lett a tortával, a körülötte lévő cupcakekekkel és megsütötte az aznapi süteményeket is az üzlet számára, akkor érezte először, hogy kitisztult az elméje az eddigi nyomasztó gondolatoktól. A főnix torta elkészültével kész volt arra, hogy teljesen meg nem történtnek tekintse az egy héttel ezelőtti eseményeket. És még elárulnia sem kellett erről senkinek semmit; már ki is találta, mit fog mondani a többieknek a tortáról, mire megérkeztek a reggeli nyitás előtt.

Mindenki tátott szájjal bámulta a négyemeletes masszív süteményt, de Jongdae volt az első, aki megszólalt.

           -          Miért egy… főnix? – kérdezte meglepve.

           -          A természetet akartam szimbolizálni – mondta a cukrász mosolyogva. – A főnix, akárcsak a növények, először elmúlnak, aztán felélednek hamvaikból, hogy újra élhessenek. A tarka színek szerintem kitűnően felidézik az őszt, a cupcakek pedig a naplemente ábrázolásai. Szerintem pofás lett, nem?

Mindenki elégedetten bólintott, a lányok és Taehyung különösképp csodálattal viseltettek főnökük tehetsége iránt, megveregetve a vállát tovább kérdezgettek a tortacsodáról.

A fiatal cukrász talán ezért nem vette észre, hogy a hátrébb álló Kyungsoo, Jongin, Minseok és Jongdae a főnixre és rá bámulva szemöldököt ráncolva, titokban összepislant.

                             *           

Baekhyun egy igencsak fárasztó és átvirrasztott nap után nem volt benne biztos, hogy jól látta-e azt a pillanatra megjelenő, vörös hajkoronát, amikor zárás után kilépett a viszonylag még mozgalmas, utcai tömegbe. Hitetlenkedve dörzsölte meg szemeit, de amikor továbbra is fel-felbukkant a szín az emberek között, nem gondolkozott kétszer és megpróbálta átverekedni magát rajtuk, hogy el ne veszítse. Szíve idegesen kalapált a helyén, vészjóslóan, míg elméje szakadatlanul próbálta visszatartani attól, hogy kövesse a vörös haj gazdáját, de a cukrász, mint sok más alkalommal, most is félresöpörte a logikát.

Az idegen – szemmel jól láthatóan Phoenix – sietősen szlalomozott az emberek között – magas, vékony, langaléta alakjával könnyedén elsiklott egy-egy test mellett, között, míg Baekhyun apró lábaival és átlagos magasságával alig, vagy csak nagyon nehezen kerülte ki az útjába kerülőket. A férfi a hűvös idő ellenére egy fekete bőrkabátot és szaggatott farmert viselt, fején pedig fekete sapkát – Baekhyun nem is értette, hogy vehette észre egyáltalán. De ez nem számított – a lényeg, hogy biztosan Ő volt az.

A cukrász nem tudta, vajon miért is követi a férfit – hiszen nem pont a tegnapi és mai nap folyamán könyvelte el meg nem történtnek az esetet? Baekhyun nem értette, miért üldözte az illetőt, miért követték lábai automatikusan a férfi nyomait – egyáltalán mit is akar tőle? Semmilyen oka nem volt arra, hogy kövesse ezt az embert, akivel ugyan már találkozott egyszer, de teljesen ismeretlenek voltak egymás számára.

Talán válaszokat várt a kérdéseire? Baekhyun nem tudta, egyáltalán mit is kérdezhetne a férfitól, tekintve, hogy bizonyítéka sem volt arra, ami az agyában mozgolódott már egy hete.

Az igazság az volt, hogy a fiatal, apró cukrásznak fogalma sem volt, mit akar a titokzatos férfitól; a csendesebb, sötétebb környéken körbenézve már teljesen őrültségnek tűnt ez az egész. A vörös hajszín, amikor egy másodpercen belül eltűnt előle, mintha az eddigi fáradtság ólmos súllyal telepedett volna rá és már átkozta saját magát, amiért ennyire buta és kíváncsi volt. Nagyot sóhajtva fordult meg sarkain és indult el visszafelé az üzlethez, és a másik irányban lévő lakásához. Ha arra gondolt, mennyi időt vesztegetett ezzel a felesleges utánajárással, és milyen későn fog hazaérni mind emiatt, legszívesebben beleütögette volna a fejét egy közeli épület kemény falába. Fáradtan, rendkívül álmosan vonszolta magát az utcán, míg valaki meg nem ragadta, és be nem húzta egy sötét sikátor legmélyére.

Baekhyun kapálózott, küzdött a rászoruló, érdes kezek ellen, egyelőre úgy tűnt, hasztalanul. Támadója ugyan láthatóan erősebb volt nála, ez azonban nem akadályozta meg a cukrászt abban, hogy próbálkozzon. Egészen addig, míg az idegen erősen magához nem láncolta, és nem tudott mozdulni sem.

       -          Ez nem volt okos ötlet, törpikém.

Ő volt az – Phoenix. Baekhyun bárhol felismerte volna azt a mély, étcsokoládéra emlékeztető hangot. A hozzásimuló test melegébe és a fülcimpáján mozgó ajkak érintésébe egyszerűen beleborzongott. Szegényes próbálkozásait a beszédre még mindig akadályozta a férfi érdes, meleg tenyere, így csupán pár elfulladt hang hagyta el száját. Phoenix felciccent és megrázta a fejét, miközben továbbra is szorosan fogta áldozatát.

          -          Nem, most én beszélek – susogta – és te szépen végighallgatsz. Oké?

Csend.

      -          Azt hittem, elég világosan kitűnt az előző találkozásunknál a szavaimból, hogy nem kérek a társaságodból – mormolta. – El nem tudom képzelni, hogy vajon miért kezdtél el követni azok után, hogy a múltkor centiken múlt, hogy szándékosan lelőjelek.

A cukrász megpróbálkozott egy hirtelen kiszabaduló manőverrel, de Phoenix annál erősebben passzírozta apró testét az övéhez. Baekhyun frusztráltan felnyögött és próbált a háta mögé pislantani, de támadója ebben szintén megakadályozta. Baekhyun érezte arcának bőrén, hogy a másik ajkai elégedett vigyorba torzulnak.

-          Nem, szívem, már így is eleget láttál belőlem, ne is próbálkozz. Egyébként sikerült már új telefont venni? Mondanám, hogy sajnálom, hogy szétlőttem azt a Galaxyt, de nem ez a helyzet.

Baekhyun mérgében megharapta a száján lévő kezet és villanásnyi időre levegőhöz tudott kapni.

-          Te rohadt sze – mhh!

-          Ezek szerint nem – rántott vállat mögötte a másik, miközben újra betapasztotta a száját.

Baekhyun hiába harapdálta ezután, a férfi meg sem mozdult; egy pisszenés nélkül tűrte a fájdalmat, ami hihetetlen volt, tekintve, hogy Baekhyun tényleg mindenét beleadva használta a fogait.

-          A meglepetés erejét már kijátszottad, próbálkozz mással – morogta Phoenix, aztán folytatta beszédét. – Egyáltalán miért vagy ilyen rohadtul kíváncsi? Miért nem tudsz megmaradni azon a csinos kis fenekeden, hm?

A cukrász a hátsó felére tett kommentre csak még mérgesebb lett, bármennyire is dicsérőek voltak a szavak, és felmordult a tenyér takarása mögött. Tekintete szikrákat szórt az előtte lévő sötét, piszoktól feketéllő falakra.

-          Ha a sebem miatt aggódtál, köszönöm, de jól vagyok – vigyorogta a vörös hajú, és anélkül, hogy a szorításból engedett volna, Baekhyun egyik hátracsavart kezét a pólója alá, hasfalára vezette.

A cukrász levegő után kapott, ahogy megérezte a meleg bőrt az ujjain, fülében visszhangzott Phoenix mély, kacagó hangja. A pillanatnyi érintés alatt nem érzett még csak vart sem a seben; mindössze más érintésű volt a rész, ahol a varratok lehettek egykoron, de ezen kívül semmi különös.

Egy hét alatt teljesen meggyógyult? Ez –

A szorítás erősödött teste körül, ahogy Phoenix még közelebb hajolt hozzá.

-          Nincs tehát semmi okod arra, hogy kövess engem – mondta mély, morgó hangon. – Ha eddig nem esett volna le, elmondom, mi a szitu, kincsem és nagyon ajánlom, hogy vésd az eszedbe, amit most mondok, mert több figyelmeztetés nem lesz.

Baekhyun hátán a hangra végigcikázott egy hideg hullám, felállítva a szőrszálakat és libabőrt hagyva maga után.

-          Ha még egyszer találkozunk, a nem létező istenre esküszöm, hogy porrá zúzlak – sziszegte hátborzongató hangon, vérszomjasan. – Ne keress, ne kövess, ne csicseregj rólam másoknak, és még csak ne is gondolj rám, mert nagyon megbánod. Világos voltam?

Ha Baekhyun meg tudott volna szólalni, valószínűleg azt mondta volna, hogy „Mint a nap”, de ennek hiányában csak bólintott. Bár lehet, hogy amúgy sem tudott volna megszólalni a félelemtől. Kár lenne azt hazudni, hogy nem bolygatta fel a fenyegetés és nem remegett tőle minden porcikája. Mintha Phoenix is tudta volna ezt, mert lassan, de lefejtette tenyerét a cukrász szájáról.

-          Nagyon jó – mormolta. – Most pedig jól figyelj. Háromig fogok számolni és te ki fogsz futni ebből a sikátorból, ha nem akarod kínok kínjai között elhagyni ezt az undorító világot. Értetted?

Újabb bólintás.

-          Ne nézz vissza – suttogta a férfi a fülébe, majd egy kemény dolgot érzett meg a derekának nyomódni. – Vagy lelőlek.

-          R-Rendben – lehelte Baekhyun.

Egész testében remegve várta a számok eljövetelét; rettegve attól, hogy a lábai nem fognak elég adrenalint termelni ahhoz, hogy elhagyhassa a helyszínt, ám a számolás egyelőre váratott magára. Helyette egy meleg, nyugtató kéz helyeződött a tarkójára és szorított rá finoman, mintha Phoenix tudta volna, hogy ez segíthet Baekhyunnak a remegés enyhítésében.

-          Ha kedves az életed, elfelejtesz engem – mondta halkan a vörös hajú férfi, és Baekhyun bármennyire is próbálkozott, nem tudta azonosítani a megannyi érzelmet a hangjában. – Au revoir.  

Karjai meglazultak a cukrász körül, de még mindig elég közel volt ahhoz, hogy bármelyik pillanatban mozdulatlanná tudja tenni, ha valamivel próbálkozna. Baekhyun megkockáztatott egy pillantást a szeme sarkából hátrafelé, és egy pillanatra meglátta a magasabbik arcát. Mandulavágású szemei fegyverén jártak, ahogy beizzította a tárat; pókerarca rideg volt, ajkait pedig egyetlen vékony vonallá préselte. Egyetlen karcolás sem volt rajta, nem úgy, mint legutóbb. Még mielőtt elkaphatták volna egymás tekintetét, Baekhyun az előtte lévő utcára szegezte tekintetét és felkészült a rohanásra.

-          Egy… Kettő… Három.

Baekhyun kiszakadt karjai közül és futott, ahogy csak a lába bírta, csapot, papot hátrahagyva.  Phoenix parancsának engedelmeskedve nem nézett hátra, és meg sem állt egészen hazáig, ahol kifulladva rogyott le végül kanapéjára, remélve, hogy tényleg, soha többet nem lesz olyan buta, hogy az ismeretlen férfiba fusson.

De sajnos, néha vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek, hiába is reménykedünk az ellenkezőjükben.