Nyolcadik fejezet

Valószínűleg mindenki volt már olyan helyzetben hosszabb, vagy esetleg rövidebb élete során, hogy olyan nehéz szituációval nézett szembe, amikor két alternatíva közül egyet választani kellett és meg kellett hozni egy döntést.

Amikor az élet jó passzban van, ez ’jó’ és ’rossz’ között történik, ami mindent egyértelművé és könnyűvé tesz, de vannak olyan pillanatok, amikor két egyaránt, szépen szólva is nem kívánatos dolog van abban a bizonyos kalapban, amiből muszáj húznunk. Csak rosszat, vagy rosszabbat választhatsz. És amikor végre eldöntöd, melyik is legyen, bitang nagy szívás, ha rossz lóra fogadsz a versenyen. Nem változtathatsz azon, ami történt, nem lehet újraindítani a játékot egy game-over után. Az az egy pici döntés kihatással van mindenre, láncreakciót hoz létre, pillangóhatást, ami után az életed egyértelműen megváltozik és nem lesz ugyanaz.

És Baekhyun ettől félt. 

Phoenix, vagy mondhatnánk, Loey ajánlata nem hagyta el az elméjét a nap hátralévő részében, még akkor sem, amikor a munkájára próbált koncentrálni, mint máskor. Az agya hátsó részében mindig ott motoszkált a gondolat, várva a kínálkozó lehetőségre, hogy előtörjön és megzavarja a cukrászt a napi teendőiben. Az idő Ferrari gyorsasággal telt aznap, siettetve a döntésre, de ő mégsem tudta ezt megtenni.

Ezért ült Baekhyun akkor este még mindig a kanapéján, térdeit átölelve, miközben figyelte az óra mutatójának járását kicsivel kilenc előtt.

Félt egy olyan igazságot megtudni, amire nincs felkészülve, és amúgy is: nem volt benne biztos, hogy a rejtélyes férfi nem azért ajánlotta fel a találkát, hogy csendben megölhesse. Kockázatos dolog volt egy kétes hírű helyre menni sötétedés után, hogy találkozzon egy veszélyes emberrel. A logika, és egy hang belül biztos halálos ítéletről sikongatott.

De Baekhyun mégis elgondolkozott a dolgon, mert először is: természetesen kíváncsi volt minden iránt, másodszor pedig: gyűlölte, ha nem tudott valamit. Nagyon pontosan tudta, hogy őrülten bánni fogja, ha nem jelenik meg a klubban, hogy előadja a kérdéseit, és magyarázatot követeljen Phoenixtől, Loeytól, vagy bárki is legyen az a vonzó idegen. De talán mégis jobb volt frusztráltnak, és csalódottnak lennie magával szemben, mint halottnak.  

Amikor a mutató végül elhagyta a kilences számot az órán, Baekhyun nagyot sóhajtva feltápászkodott kanapéjáról, és végre a fürdőszobába indult, hogy felfrissítse magát, mert az utolsó pillanatig halogatta a dolgot. Egy gyötrelmesen hosszúra nyújtott zuhany után egy törölközővel a derekán lépett tükre elé, és simította el a gőz miatt keletkezett párát, hogy tisztán lássa megfáradt és zavart arckifejezését. A megfáradt lámpa az üveg fölött vészesen villogott, de a cukrász visszahozta az életbe a fényt egy finom, noszogató tapogatással az oldalán. Úgy tűnt, ez mindig beválik. Kis ideig tanulmányozva képét, ismét felsóhajtott és miután belemasszírozta kedvenc aloe krémét arcának sima, hibátlan bőrébe, lefeküdt aludni.

Kínzó volt, ahogy a gondolatok a sötét eljövetelével mintha hívásra jelentek volna meg. Egy ideig való forgolódás után belátta, hogy így nem fog tudni aludni, és eldöntötte, hogy tévénézéssel üti el az időt, csak, hogy ne gondoljon az egészre. Baekhyun folyamatosan váltogatta a csatornákat, ahogy a távirányító a kezébe került, és folyamatosan az orra alatt morgott a kulináris műsorok hiánya miatt ezen a késő esti órán. A végén annyira megunta a dolgot, hogy a hírekre kapcsolt, csak, hogy valami háttérzaj elnyomja a fejének zsongását. Egyébként nem érdekelte a műsor, de bármi jobb volt egy horrorfilmnél, aminek a műfaját szenvedéllyel utálta. Szívből remélte, hogy az unalom álomba fogja őt kísérni ezúttal.

Idővel, ez sikerült is: már egyre többször kapta magát azon, hogy elszundít, de még mindig felfogta, hogy jelenleg a híradásban egy gyémántlopásról beszélgetnek valahol. Ami végül rábírta, hogy kipislogja az álmot a szeméből az egy számára ismerősen magas, feketén ragyogó hajú férfi volt, kiálló fülekkel a képernyő hátterében. Baekhyun azonnal előre hajolt és kezdte nézni a felvételt, kicsit sem törődve azzal, miről beszélnek a bemondók.

Több rendőrautó is volt a helyszínen, tulajdonosaik vizsgálatot folytattak és tanúkkal beszélgettek, míg a szóvivő a kamera előtt adott interjút a híradó dolgozójának. Pár ember azonban nem viselt egyenruhát, de mégis ugyanolyan hatékonyan végezték a dolgukat, akár a többiek. Amikor a gyanúsítottakat bilincsben kivezették az épületből, nem a rabszállító kocsi felé hurcolták őket a közrefogó rendőrök: az egyikük egy magas emberhez vezényelte a kis csapatot, aki veszélyesen hasonlított valakire, akit Baekhyun ismert, és kezet ráztak.

Phoenix volt az, kétség sem férhetett hozzá; pár szó után feltartott egy papírt, és a rendőr biccentése után a többiek kérdés nélkül átadták a gyanúsított személyeket Phoenix embereinek, akik ezután egy fekete, lesötétített furgonba tuszkolták őket. Mire a szóvivő befejezte a beszédét a történtekről, már elhagyták a helyet mindenféle nyom nélkül.

Baekhyun nem tudta, mit gondoljon és rengeteg kérdés cikázott a fejében. Miért volt ott Loey, kik voltak vele, mit tett a bűnözőkkel – a lista tovább és tovább folytatódott mindenféle válasz nélkül, mivel senki sem tudott magyarázatot szolgáltatni a történtekre.

Kivéve… Kivéve egy embert.  

Baekhyun rápillantott az órára a falon, és amikor látta, hogy több mint félórája van arra, hogy a megadott címre érkezzen még éjfél előtt, azonnal felkelt a kanapéról, és olyan gyorsan készült el, ahogy csak tudott.

Annak ellenére, hogy még mindig meg volt győződve arról, hogy ez az egész szörnyen veszélyes, percek múltán elhagyta a lakását.

                                                                                                                                                                    *            

A Fészek még mindig meg volt telve emberekkel, amikor Baekhyun belépett. A hely, ami annak az utcának a közepén volt, amely hírhedt volt a klubjairól, látott már jobb napokat is a véleménye szerint. Baekhyun kapkodta a levegőt, mikor megérkezett, mivel egy keveset futott is, amikor meglátta az időt, de esélye sem volt: tíz percet késett éjfél után. Kapja be a tömegközlekedés, gondolta. Akkor kellett volna megszereznie a jogsit, amikor még lehetősége és ideje volt rá.  

Lenyugtatva légzését, és gyorsan verő szívét, áttekintette a helyet ismerős alak után kutatva, de mélyen tudta, hogy reménytelen. Habár mondhatni semmit sem tudott Loeyról, egy dologban biztos volt. Ha azt mondta a másik, hogy éjfélig lesz itt, akkor a halálnál is biztosabb, hogy nem maradt egy másodperccel se tovább. Baekhyun fáradtan és csalódottan felsóhajtott, hiszen hiába rohant. Csüggedten talpalt oda a pulthoz, hogy oltsa kitikkadt testét, hiszen torka olyan száraz volt, akár a smirglipapír a futás közben hirtelen bekapkodott hideg levegő miatt. A morcos pultos olyan nézéssel méregette, amikor kikérte az üveg ásványvizét, hogy ha érdekelte volna a dolog, rögvest elszégyelli magát, de így csak felhajtotta az üveg tartalmát, kifizette a frissítőért járó pontos összeget és csendben kifordult a klubból.

Hidegebb volt odakinn, mint emlékezett – lehelete kis, fehér pamacsokban jelent meg a hűvös levegőben. Mikor kirázta a hideg, elátkozta magát, amiért csak egy vékony bőrdzsekit kanyarított magára ebben az időben, de már nem tehetett semmit, kivéve egy dolgot. El akarta felejteni ezt az egész napot, és hazamenni a jó meleg, otthonos kis lakásába. Mivel nagyon jól tudta, hogy buszok körülbelül négy óra hossza kerülnek majd erre, ezért csak elindult a lakása és egy metrómegálló általános irányába, remélve, hogy így könnyebben hazajut majd. Hátrahagyva a forgalmas, zajos utcát az éjszaka csendes volt és nyugodt; szonte csak ő lépdelt az utakon.

Vagyis ezt gondolta legelőször.

Ahogy egyre messzebb és messzebb került az emberektől, megérezte a jelenlétet a háta mögött. Halvány volt; Baekhyun azt hitte, hogy mindössze paranoiás a sötét miatt, de amikor tesztként próbálta megváltoztatni időnként útvonalának irányát, a lépések mindig követték.

Kezdett ijesztővé válni a dolog.

Hirtelen állt meg és fordult hátra, de semmi sem volt mögötte; próbálta lenyugtatni a szívverését és meggyőzni saját magát arról, hogy mindössze egy gyáva nyúl. Mikor visszafordult azonban, egy ököllel találta szemben magát.

Baekhyun beleszédült a hirtelen ütésbe egy pillanatra és hátratántorodott… valakinek a karjaiba. A férfi pillanatok alatt lefogta és tett zsákot a fejére, de a kis cukrász nem adta fel és próbálta menteni magát: rátaposott a lábfejére, majd gyomorszájon könyökölte a férfit. Amikor ez sikerült, és kimenekült a fogásból, egy lábak közé célzott pontos rúgással leterítette a másikat, aki először megütötte. Mielőtt felállhattak volna, elrohant az utcán.

A cukrász nem ismerte annyira ezt a környéket, szóval csak rohant, rohant, amerre a szeme látott, terv nélkül, el a veszélytől. Szíve majdhogynem kiugrott a helyéről nemcsak a mozgás, hanem a pánik miatt. Ha nem tudta volna megvédeni magát, Isten tudja mi történhetett volna. Ha ő ilyen háttérrel is ennyire megijedt attól, hogy majdnem elrabolták, mit érezhetnek azok a védtelen emberek, akik nem tudtak elszabadulni egy ilyen támadás során?

Nehéz légzése megállította egy időre, így behúzódott egy fal takarásába addig, amíg kifújta kicsit magát. Bár égette tüdejének minden porcikáját, gyorsan nyeldekelte le a levegőt.

Ekkor aludt ki az első fény. Amikor másodpercek múlva követte a következő, újra futásnak lendült.

 

Nem értette, hogyan, de valami kioltotta azokat a lámpákat; sötétség követte útját, ahogy rohant Szöul utcáin. A félelem égette belülről, elfelhőzte elméjét, és csak a menekülésre sarkalló ösztönt hagyta tisztán, de ki hibáztatná ezért? Senki sem szereti a sötétet, és ebben ő sem volt kivétel. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy ellepje a feketeség.

Égő lámpa mellett aludt huszonhat éves, sikeres felnőttként, akár egy kisgyerek.

Nem ment bulizni a barátaival a gimiben, mert félt este kimozdulni otthonról.

A legmélyebb félelmei egyike volt, hogy egyedül maradjon a sötétségben.

A lámpák sorra, villogva lehelték ki lelküket, hiába üldözte őket; úgy érezte, ez egy olyan verseny, amit nem nyerhet meg. Amikor véletlen egy zsákutcába rohant be, egy díszesen megművelt vaskapuval maga előtt, tudta, hogy vesztett. Nem volt esély rá, hogy megmássza és sehová sem tudott futni. Lábai majdnem összeroskadtak alatta a rettegéstől és a fáradtságtól, de Baekhyun megfordult: szembe akart nézni támadójával. 

Egyetlen foltnyi világosság sem volt a közelben, minden olyan sötét volt, mint egy feketelyuk, és Baekhyun úgy érezte, megfullad. Lehet, hogy csak képzelte, de mintha a sötétség élt volna: kezei égő torkára kulcsolódtak és próbálta elvágni a levegő útját előle. Bár próbált tőle megszabadulni, nem tudta megragadni, ami fojtogatta; nem érzett mást a saját bőrén kívül.

Végtelenül reményvesztettnek és gyengének érezte magát; egy szót sem tudott kinyögni, csak fájdalmasan nyöszörgött.

Amikor egy pillanatra becsukta a szemét, az égető érzés a testében erősödött, és felnyitva pilláit, látta maga előtt a táncoló szikrákat, de a sötétség ellopta azt a kis fényt is előle. Elméje nem tudta feldolgozni az eseményeket. Látása már kezdett homályosulni, amikor meghallotta a sziszegő hangot.

-         Hassznavehetetlen vagy – mondta a hang a sötétségből, körülötte mindenhonnan. – Mégissz téged akarnak.

Baekhyun nem tudta, hogyan, de ki tudta nyögni a kérdést válaszként a szörnyetegnek, hogy miért? Az élvezte, ahogy szenved.  

-         Asszt kérdezed, miért? Ez egy jó kérdéssz, barátom.

Mintha mindez dühítette volna, fogása a cukrász nyakán dühösen összeszorult. Baekhyun lehet, hogy hangosan felsikoltott, de maga sem tudta megállapítani ezt. Minden égett és fájt, nem volt sehogy sem különbség. Szörnyű volt, csak azt akarta, hogy maradjon abba az egész, még annak árán is, hogy belehal. Minden jobb volt ennél a kínnál.

-         Látom azokat a sszötét gondolatokat, Byun Baekhyun – nevette. – Teljesszítsszem a kívánsszágod éssz megöljelek?

-         Attól félek, abba nekem is lesz egy kis beleszólásom, haver.

Baekhyun azt hitte, hogy a képzelete játszik vele, amikor meghallotta azt a csokoládé hangot. Fájdalma ellenére felküszködte pilláit és próbált átlátni a homályon, hogy tudja, hogy hallucinál-e a halála előtt, vagy valaki tényleg közbelépett.

Hihetetlen volt, ahogy az árnyak rettegve elhúzódtak, ahogy az alak megközelítette őket; a férfi szó szerint tüzes léptekkel égett keresztül a sötétségen, lángokat hagyva maga után. Maga mellett lengő kezeiben egy-egy tűzlabda lobogott, támadásra készen.

Loey volt az.

-         Ereszd el – mondta halálosan mély hangon. – Azonnal.

Baekhyun érezte, ahogy a torkán lévő szorítás enyhül – olyan jó volt újra lélegezni. Szinte nem is érezte meg, amikor fájdalmasan a földre ejtették, olyan intenzitással köhögött levegő hiányában. Ennek ellenére próbálta figyelni, mi történik. A sötétség eloszlott és hamarosan egy pontban központosult, ahol egy ember alakja tűnt elő. Az egyik férfi volt az, aki korábban elkapta.

-         Ki a franc vagy te, hogy nekem parancsolgass?! – sziszegte hasonló vehemenciával és hangsúllyal, mint a hang a sötétből.

-         Valaki, aki megtanít rá, hogy veled egy súlycsoportú ellenfelet válassz a harcban, te kis tetű – Loey vigyorogta.

Az ismeretlen férfi felmordult, aztán teljes sebességgel egymásnak rontottak. Annyira gyorsak voltak, hogy Baekhyun nem bírta követni a mozgásukat. A falhoz mászva nekiroskadt, hogy valami megtartsa kimerült testét és tekintetét továbbra is azon a kettőn tartotta. Homályos volt, mivel annyira gyenge volt és fáradt, de mindig tudta, merre volt Loey. A férfi ragyogott, amikor használta tüzét, míg ellenfele sötét volt, akár az éjszaka.

A kis cukrász felsóhajtott és engedve a fáradtságnak, lehunyta pilláit. Amikor aznap elhagyta a lakását, válaszokat akart Loeyval és az egésszel kapcsolatosan, de csak új kérdésekbe ütközött. Nem igazán tudta felfogni, hogy valahogy egy olyan valóságba került, ahol olyan különleges emberek léteztek, mint az a kettő, akik harcoltak tőle nem messze.

Egy dolog biztos volt azonban és gyanúja beigazolódott: a magas férfi, akit először Phoenixként ismert, amikor találkoztak, nem volt normális. A tény, hogy nyers, igazi, forró tüzet használt ilyen természetességgel, lehetetlen volt, még akkor is, ha Baekhyun saját szemével látta, hogy ezzel harcolt. A dolog összezavarta, és megfájdította amúgy is oxigén-hiányos elméjét.

Amikor az éjszaka újra lecsendesedett és nyugodttá vált, Baekhyun finom, gyengéd érintésre ébredt fel orcáján. A kéz meleg volt; nem bánta volna, ha még egy kicsit a bőrén élvezheti a finom hőt. Előtte Loey guggolt, kiolvashatatlan kifejezéssel az arcán. Baekhyun belebámult a tüzes íriszekbe és bágyadtan elmosolyodott, amikor észlelte a halvány fényt, amit a másik árasztott magából.

-         Fénylesz – motyogta zavarodottan, amire Loey kérdően felhúzta egyik szemöldökét.

-         Tessék? – kérdezte csendesen.  

Baekhyun összehúzta szemeit, de a fény maradt a helyén. Narancsos árnyalat volt, de voltak benne vörösek és sárgák is; gyönyörű látvány volt és hihetetlenül vonzotta a tekintetét. Amikor remegő kezévől próbálta megérinteni a fénylő szikrákat, a részecskék felé indultak, mintha üdvözölnék őt.

-         Tündér vagy – bökte ki végül hirtelen; elméje teljesen máshol járt. – Fénylesz, erőd van és hegyes a füled. Egy túlságosan magas, morcos tündér vagy.  

A kijelentését követő csendet Loey horkantása szakította meg, aki egy halvány mosollyal rázta meg a fejét, és egyetlen szó nélkül emelte Baekhyunt a karjaiba. A kis cukrász, érezve a testéből még mindig kiáramló forróságot, közelebb préselte magát hozzá, miközben érthetetlen dolgokat motyogott az orra alatt. Kétségtelenül aranyos látvány volt. A magasabbik lepillantott a karjaiban fekvő cukrászra. Ő volt a legfényesebb a sikátorban.

-         Idióta – sóhajtotta. – Te ragyogsz úgy, mint egy kicseszett hullócsillag. Mégis mit csináljak veled?

Kérdése megválaszolatlanul maradt, ahogy az említett csillag elvesztette az eszméletét.